5.fejezet: Villámlátogatás Bécsben

Biztos mindenkinek van olyan helye, városa a nagyvilágban ahová bármikor és akárhányszor vissza tudna menni, és újra és újra ugyanolyan ámulatba ejti, mint amikor először járt ott.

Nekem több ilyen helyem is van, mindegyiket másért szeretem. Az ilyen város, ahová mindig szívesen megyek vissza, sőt még élnék is ott ha egyszer úgy adódna.

Már akkor is ámulatba ejtett a város királyisága, amikor még sosem jártam ott, amikor még csak képekről csodáltam, hogy milyen szép. Évekkel ezelőtt jártunk ott először, még kettesben, és akkor jó alaposan feltérképeztük, felfedeztük, megnéztük a várost. Azóta voltunk még párszor, Matyival is, amikor még kicsi volt, 2008. augusztusában, és nyilván megyünk is még.

Ez alkalommal csak egy rövid hétvégi látogatásra futotta, kedves barátaink meghívásának tettünk eleget, de így is nagyon jó volt ott lenni.  Leszámítva, hogy az egyetlen teljes napon amit ott töltöttünk, a szombaton, na hát Matyinak ekkor nem volt éppen jó napja. Mindenesetre minden programot amit kitaláltunk, hogy az milyen jó lesz neki megvétózott, nem volt partner.

A péntek esti grillezésnél még nem volt semmi gond, sőt... simán elment nélkülünk boltba a házigazdával, de a szombat délelőtti schönbrunni sétában már nem nagyon akart részt venni, még a kis sétavonatról is lekívánkozott, és ahelyett hogy nagyot sétált volna, ahogy azt mi elképzeltük, hogy jól lefárasztjuk a déli alváshoz, inkább egész végig apa nyakában cipeltette magát, és onnan kémlelt nagyurasan körbe.

Az egyetlen dolog, ami egy kicsit lázba tudta hozni, az az hogy metróztunk. Hát azért teljesen odavolt. Szerencsétlen gyerek él-hal a tömegközlekedésért, mert mindig autóval van hurcolva mindenhová:)

Schönbrunn egyébként mindig ámulatba ejt, sosem felejtem azt a bizsergető érzést, amikor hajdanán, miután végigjártunk vagy 40 kastélytermet végre kiszabadultunk a kertbe, és elénk tárult maga a csoda. Itt szerintem megunhatatlan a séta, még a turisták által felkapott főcsapásokon is mindig van valami új, hát még ha kicsit távolabb merészkedünk:)

Aztán hiába a hosszú délutáni szieszta, a délutáni práterezés sem volt épp Matyi ínyére, bár látszott rajta az érdeklődés, de olyan kis méla volt, olyan lelketlen. Azért  beültünk egy dodzsembe, amit azért módjával élvezett, csak nem szeretett ütközni, amit amúgy én sem szeretettem, mert iszonyat nagyot csapott, már nem is emlékeztem, hogy ez ilyen, így jószerével a szélső sávban hajtottunk körbe-körbe, ami azért jó volt:)

A kis pónilovak egy pillanatra felvillanyozták, el is mesélte sebtiben, hogy ő bizony már ült lovon, és ki is választotta, hogy melyiken szeretne menni, de amikor rá került a sor, és nemhogy nem simisimivel indított a bácsi, hanem rögtön rá akarta syzíjjazni egy másik lóra, na akkor az én érzékeny lelkületű nagyfiam sírásba kezdett, és utána már hiába volt másik paci, simogatás, le akart szállni.

De hogy ne maradjon lovakka nélkül, felültünk családilag (minusz Milán) egy lovaskocsi szerűségre, amivel mentünk pár kört.

Mire itt végeztünk, addigra Milán is kikívánkozott a kocsijából, Matyi pedig be, így a továbbiakban fordított felállásban folytattuk a sétát, Milán Apa nyakában, Matyi pedig Milán kocsijában, és még a nyusziját is lelkiismeretesen gyűrögette.

Másnap délelőtt pedig reggeli után hazafelé vettük az irányt, és azóta élvezzük otthon melegét. Szó szerint, mert volt olyan nap, amikor 28 fok volt a szobahőmérséklet. És próbálunk visszarázódni a hétköznapokba. Nem sok sikerrel...