Huhhhh

Azt hiszem, nem az a nap lesz az, amire évtizedek múlva is emlékezni szeretnék...

A történet olyan éjjel 2 körül kezdődött, amikor is már vagy ötödszörre keltem fel Milánhoz, és volt bennem egy sanda gyanú, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp. Aztán a reggel már nem indult jól, mert esett az eső, és azt Milán baromira nem komálja... front, szél, és esőérzékeny a lelkem. Ez abból is észrevehető, hogy miután fél 8 táján kidobta az ágy, a délelőtt folyamat szusszant ugyan egy 10 perceset, ami alatt én sebtiben elmosogattam és megreggeliztem, de utána csak nyűglődött, vagy sírt, és bármit tettem nem volt jó, bárhová tettem nem volt jó, még Matyi is csak kis időre tudta feledtetni vele, hogy ma fáj az élet!

Miután kb. fél 11ig minden csodaszert bevetettem, hogy hátha attól jobb lesz Neki/Nekem, de próbálkozásom eredménytelen maradt, nem volt más hátra, minthogy édeshármasban kivonuljunk a konyhába ebédet főzni. Volt olyan szerencsém, hogy a hűtőben ott figyelt egy zacskó spárga megfőzésre várva, amit mára terveztem, és nem is nagyon halogathattam tovább, így nekiláttunk, lesz ami lesz alapon. Elég gördülékenyen mentek a dolgok, igaz Milánt a konyhai teendők sem kötötték le túlságosan, de még úgy ahogy elvolt, igaz, hogy 3szor énekeltük végig Matyival a repertoárunkat, ami az én repedtfazék hangomnak nemigen esett jól, de legalább tudom, miért nem javulok.

Matyi már jobban van, olyan annyira, hogy most már a betegsége viccesebbik oldalát is látja. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor jobbomon a nyűglődő Milánnal, balomon Matyival arra lettem figyelmes, hogy Matyi a spárgával piszkálja ki az orrából a zöld szörnyet, és baromi mókásnak találta, ahogy a spárga végén rugózik az orrából kiszabadított termés. Hirtelen nem tudtam kínomban sírja-e, vagy nevessek, így első felindultságomban bezavartam Matyit a szobába, majd kidobtam a spárgát.

Amúgy most már kedvtelésből hörög is, és direkt dartvéderezik, és rekedt hangon hajtogatja, hogy "ilyenek a tehenek?" (MZS: Török és tehenek). És most hogy már nem a túlélésre hajtunk orrfújásilag most már bátran fújja, akár zsebkendő nélkül is...

Ekkor már fél 12 felé járt az idő, ami azért fontos, mert az ebéddel még hadilábon álltam, viszont pontban délben a harangszó után Matyi követeli az ebédjét, akár hiszti formájában is, és hát Milán mai magaviselete mellett ezt jobbnak láttam elkerülni.

Ebéd végül elkészült, csak kicsit késtem, de a hiányzó időt sikerült áthidalnom a Matyi elé borított levesgyönygyökkel, amiből békésen csipegetett. Milán még mindig éber, nyugifotelének kitartó adott ritmusban történő ringatása végül 5 percre álomföldre küldi, ami épp elég, hogy Matyit utánaküldjem.

Mire kiszedem a magam forró levesét, és beleszórom a bogyókat Milán is felébred, és csak ölben, fenekét riszáltatva hajlandó csöndben maradni, ami létkérdés, mert Matyi ugye alszik. A levesem elhűl, a gyöngyök szottyosra áznak benne, így lemondok róla. Semmi akadálya, hogy Milánt a teraszra deportáljam, hátha a jó levegő segít neki az alvásban. Kb. 1 órás kinttartózkodás  után Matyi sopánkodása hívott be. Összebújtunk, visszaaludt, és felcsillant egy halvány remény hogy talán Milán is kidől.  Talán kidőlt volna, ha nem az utolsóelőtti pillanatban jön rám a köhögőgörcs, amit sikeresen visszatartok ugyan addig, míg a másik szobába nem érek, de Milánnak a hiányom is elég ahhoz, hogy újra éber legyen.

Kimenekítem Matyi mellől, legalább Ő aludjon, ha már én nem tudok.

Most fél 4 van. Milán a bal kezemben nyűglődik, viszonylag halkan., feje néha-néha oldalra billen, de amint a rugózás alábbhagy a feneke alatt kipislant, hogy mi van...Jobb kézzel pötyögök. És jó lenne most már a legkisebb helységbe elmenni, mert arra még nem jutott ma időm. De félő, hogyha leteszem Kisfőnököt akkor elszabadul a pokol.

De fő az optimizmus alapon majdcsak vége lesz ennek a napnak is. Azon viszont most végképp nem csodálkozom, hogy két hete n em sikerül kilábalnom ebből a fránya náthából...