Ma
délelőtt sor került Másodszülöttünk első ctg-jére. Igazából erről nem
is nagyon van mit írni, jó szívműködés mellett szép majdhogynem
vízszintes vonalat produkáltunk, néha-néha egy-egy mozgolódással, de ez
ebben a stádiumban még normálisnak mondható. Szóval Kistesó köszöni
szépen jól van odabent, így volt ez a bátyjával is, nem lepődtem meg
egyáltalán.
Majd újabb folyosón ücsörgés, hosszas
könyvolvasás, (ha ez így megy tovább behozom az éves lemaradásomat
könyvügyileg), doktorbácsira várás, aki végül sűrű elnézések közepette
befut, és sebtiben vázolja az újabb elképzelését a jövőmet illetően,
ami, hát nem is tudom.... első, nekem második hallomásra is enyhén
riasztó és kétségbejtő volt.... mondhatni azóta sem térek magamhoz.
Az új szitu ugyanis az, hogy az
előirányzott legvégső céldátum továbbra is a január 4-e. Ez már ugye nem
új, ezt valamennyire már meg is emésztettem az elmúlt napokban.
Viszont, a kórtörténetemet figyelembe véve, hogy minden rendben legyen,
mármint velem, biztos, ami biztos alapon jobbnak látják, ha már 29-én
besöpörnek a kórházba, hogy online megfigyelés alatt tarthassanak.
(Doktorbácsi először 28-át akart, de látva kétségbeesett könnybelábadó
nyusziszemeimet kaptam még egy itthoni napot. Juhé!)
Ami annyit tesz, hogy ha a Kisebbik
megmakacsolja magát és csakazértse akar korábban kibújni, akkor
testvérek között is min. 12 napot töltök egyvégtében kórházban, mert
császár után itt 5 nap a protokoll.
Tudom, hogy ha ez a verzió jön be, akkor legalább a korábbi hová tegyük Matyit
kétségeim el vannak oszlatva, és így még mindig tervezhetőbb a dolog.
ÉS azt is tudom, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik, és
persze Kistesó érdekében, hogy mindenki ép bőrrel abszolválja a
projektet. Tudom, hogy a történetben most nincs senki ellem, sőt,
mindenki velem van, és a lehető legjobbat akarja.
DEEEEE, nem tudom, hogy hogy bírnék ki
két hetet egy kórházban, ki tudja milyen vadidegen emberekkel egy
szobába összezárva, úgy hogy effektíve nincs semmi bajom, csak épp egy
gyereket készülök a világra hozni. Nem tudom, hogy hogy tudnék kibírni
két hetet Matyi nélkül úgy, hogy nem naponta csak max. pár órát
láthatom, foghatom ölbe, szavhatom be az illatát. Nem tudom, hogy Ő hogy
fogja tolerálni nekem ezt a fajta fényűzést, hogyegyszerűen csak fogom
magam és lelépek két hétre (ami még egy felnőtt embernek is hosszú idő,
egy ilyen kicsinek meg maga az örökkévalóság, szerintem), se szó se
beszéd, majd hazatérek karomban egy Másikkal, szóval nemhogy visszakapja
az anyját, de még osztoznia is kell majd valakivel rajtam. Már ha két
hét után emlékezni fog egyáltalán arra, hogy valaha volt neki egy anyja
is.
És nem tudom, hgoy ha ennyire gázos a
jelen helyzet, hogy az utolsó héten már nonstop megfigyelésre szorulok,
akkor miért nem lehet már 29-én megcsinálni a császárt, amikor éppen
betöltöm a 39-dik hetet, szóval szerintem akkor már egyáltalán nem lenne
semmi gond. Miért jó az, ha ott bent lógatom a lábamat, távol a
családomtól, az otthonomtól, foglalok egy ágyat feleslegesen, amin még
csak kényelmesen feküdni sem lehet.
Persze még mindig fennáll annak a
lehetősége, hogy Matyitesó megkönyörül rajtam, és eloszlatva a
kétségeimet hamarabb útnak indul, és akkor ez az egész forgatókönyv
érvényét veszti, leszámítva a császár utáni 5 napot, amit ezek után már
féllábon is.....
Holnap töltjük a 36-ot.... elvileg ha
minden kötél szakad, már jöhetne... azért ha marad még bent 1-2 hetet,
nem bánom.... de aztán kifelé!!!!!
UI: a helyzetemen és a lelkiállapotomon
nem sokat dobott, hogy miután a könnyeimmel küzködve hazértem Matyi
magasra tartott kézzel futott felém, éscsak ölelt, és ölelt.... hát
csoda-e ha nem akrok elvállni tőle ilyen félelmetesen hosszú időre?????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése