Home sweet home, casa dolce casa, otthon édes otthon

Újra itthon. Mégiscsak van valami igazság az olyan közhelyekben, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, és társai. Pedig relatív nem is voltunk távol olyan sokat, gondolok itt azokra, akik ezért vagy azért külföldön élnek. De elmondhatom, hogy 3 hét távollét után is bizsergető érzés felülről meglátni a Dunát, és tudni, itthon vagyunk. Kicsit lehet, hogy érzelgős,(mert az is), de akárhányszor repülünk haza, és meglátom a várost, mindig

Radnóti Nem tudhatom című verse jut eszembe. 

Az út teljesen jó volt, még Matyival sem volt  semmi  probléma, főleg azután, hogy maga a stewardess néni kötötte be az övét, amit általában nemigen tűr meg magán, de most lehet beijedt, és egész hosszan ücsörgött bekötve, olvasgatva, eszegetve, egészen addig, amíg a mögöttünk lévő kisbaba (szerintem pár hónapos lehetett csak) el nem kezdett sírni kb. az út felénél, és egész hazáig sírt. Ez az affér mátét annyira érdekelte, hogy innentől fogva le sem akarta venni a szemeit a síró babáról, és kitartóan ismételgette, hogy baba, szír,és nézett ránk tanácstalanul, nagy kerek szemekkel, hogymost mi van. Látszott rajta, hogy úgy szeretne segíteni egy kis simivel,de legalábbis tőlünk vár valamit, de hát mi ugyebár nem tehettünk semmit, Matyinak meg próbáltuk elmagyarázni, hogy mi a szitu. Mindenesetre jó volt látni, hogy egy ilyen helyzetben hogy reagál, nem ijedt meg, nem kezdett el ő is nyafogni, inkább szépen meghúzta magát csendesen. Persze ez nem jelenti azt, pedig de jó is lenne, hogy majd ilyen lesz minidg, ha a Kisöccse majd neadjisten egész álló nap sírni fog. (Ilyen Matyival nem egyszer előfordult, sajnos, főleg front idején). 

Hazaérve nagy boldogsággal pattant a rég elfelejtett motorjára, amiről kb. fél 10ig le sem akart szállni, sőt bepróbálkozott azzal is, hogy magával hozza az ágyba, de végül sikerült erről lebeszélni, majd édesen kidőlt a csatasorból. Szóval tegnap tényleg nem lehetett rá panasz, újra elővette a TündérMátyás énjét. 

Én ma reggel sajnos nem élvezhettem sokáig a saját ágy, saját takaró melegét, mert hajnali 6kor dobattam ki magamat a telefonom által az ágyból, ugyanis mennem kellett cukrot terhelni. Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fogom viselni, a kialvatlanság, az éhség, a cukros lötyi, stb..., de nem volt semmi gáz, túléltem. Remélem az eredmény is jó lesz, semmi kedvem valami extra macerához, ha nem stimmelne valami. 

Hazaérvén Matyimanó már újra az igazak álmát aludta, mert mint megtudtam, ahogy kitettem a lábamat 3/4 7 magasságában neki is kipattantak a szemei, szóval békésen durmolt, nekem pedig nem kellett nagy öngyőzködés, hogy a 10 órás nosztalgiareggelim (tepertős pogi+kefír, ahogy a munkába járó énem szerette) után én is mellé bújjak. 

Most pedig próbálom magam utolérni, minden téren.