Eltelt a hosszú hétvége, amit mi a vidéki nagyszülőknél töltöttünk.Matyi imád itt lenni, imádja a nyüzsgést maga körül, hogy mindenki lesi a kívánságait. bár sok igénye nincsen, csak annyi, hogy valaki nonstop kint legyen vele az udvaron, vagy a veteményesben, vagy pancsoljon valaki vele a kerti csapnál, vagy kutyázzanak. Mi pedig örülünk, hogy mindezt megtapasztalhatja, és szereti. Bár a kakastól elsőre kicsit megijedt, az udvar végig szaladt sírva, de aztán megbarátkozott vele, és felemelt mutatóujjal intette csendre.
Itt a fővárosban max. kutyával és macskával találkozik. Az első kedvenc a kutya volt, mióta tudja mondani, hogy cica (tita) azóta a macskákat is nagy lelkesedéssel nézi. A múltkor legalább egy órát álltunk a kapuban, és néztük ahogy a szomszéd macskája sétálgat az utcában fel-le.
A pár héttel ezelőtti szilvásváradi kirándulásunk alkalmával ismerkedett meg közelebbről a lovakkal. Nagyfiús bátorsággal, és örömmel az arcán simogatta egy kisebb példány sörényét. Ezután minden reggel tátott szájjal nézte a Tenkes kapitányát, és képernyőn keresztül is meg szerette volna simogatni a lovakat. Olyan édesen tartotta simire a kezét, hogy néha teljesen megsajnáltam. Így nagyon megörültünk, amikor a 20-ai programban felfedeztünk egy lovas rendezvényt, sétakocsikázással, fogathajtó versennyel, és a számunkra legfontosabb lósimogatással.
Matyi ahogy megérkeztünk rögtön transzba esett, és egymás után simogatta
meg a szebbnél szebb lovakat, mindegy volt, hogy kicsi vagy nagy,
szürke , fehér vagy fekete. Feri szavaival élve, több lovat simogatott
meg, mint amennyit ő egész addig látott.
Aztán volt fagyizás, és Matyi meglepő módon úgy nyalja a fagyit, mint a nagyok. Annyi szépséghibája van csak a dolognak, hogy első dolga, hogy kiharapja a tölcsér csücskét, és aztán egy nyalás után mindig egy harapás következik. Persze a mi fagyinkból lakmározik, saját külön adagot még nem kapott, és nem is fog még egy darabig, legalábbis az idén biztos hogy nem.
Aztán volt baráti találkozó, amit Matyi a kávézó elé kihelyezett 100 ft-ossal működő versenyautóban töltött el javarészt. Egész eddig semmiféle érdeklődést nem mutatott az efajta járgányok iránt, most viszont az első útja oda vezetett, belepattant, és vezetett. Úgy ahogy azt apától látja. Gondoltuk, majd megunja, nem dobtunk bele pénzt. Nem unta meg, és már kicsit kezdtem cikisnek érezni, hogy bedobott pénz nélkül használjuk a csodagépet. Aztán egyszer csak Matyi érdeklődése a autóról a mellette álló nagykutyára esett, és bár azt hittük, hogy nem tud rá fölmászni úgyse, mert magas, ő fel tudott, és ott feszített a kutya tetején, mintha már vagy századjára ülne hasonlón, pedig tényleg ez volt az első alkalom. Naivan azt gondoltuk, hogy ha elindítjuk neki ezt a hatalmas kutyát, akkor az majd nem fog neki annyira tetszeni, esetleg meg is ijed picit, és nem akar a közelébe menni többet, esetleg visszatér az asztalunkhoz is. 100-as bedob, kutya elindul, billeg előre-hátra, közben valami buta vásári zenét játszik. Matyi elsőre csak nézett, hogy most mi van, vártuk, hgoy lekéri magát, aztán megszokta a helyzetet, és egyre jobban belejött a kutyarodeóba, úgyhogy nem hogy lekérte volna magát, hanem hangosan hangot adott az örömének, majd a bánatának, amikor közöltük vele, hogy nincs több kutyagolás, egyrészt, mert nincs több 100-asunk, meg egyébként sem.
Most kíváncsi vagyok, hogy ha legközelebb meglát valami hasonló szerkezetet valami plázában, észre fogja-e venni, és mi lesz a reakciója. Nem bánnám ha ez a kellemes emlék feledésbe merülne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése