Megint

Már megint Szomszédokat néztem... és már megint sírás lett a vége...

Külföldi, Szomszédokat nélkülözni kénytelen olvasók számára röviden: Lenke néni kórházba került. Taki bácsi elárvulva ácsorog a sötét szobában, néz ki az ablakon, nincs kedve semmihez, hisz egyedül van, nincs vele a Társa,akivel évődnek-cívódnak ugyan, de egymás kiegészítői.  Taki bácsi nem eszik, nem iszik, csak áll az ablakban és Lenkéjére gondol, hogy gyógyuljon meg, hogy hazajöhessen, hogy az Ő lelke is meggyógyulhasson. Egyik este Lenke nénit meglepetésként becsempészik a nappaliba... És van ám nagy öröm, egymás nyakába borulás, így szép, így teljes az élet. 

Mindig meghat, ha idős emberek egymás iránti szeretetét látom. Ahogy kéz a kézben, kicsit egymásnak támaszkodva, kicsit segítve ezáltal egymást sétálgatnak az úton. Ahogy megcsillan szemükben az egymás iránt érzett több évtizedes szeretet, a jóban-rosszban. Szerintem ez olyan szép. Biztos vagyok benne, hogy egymás szemében még 30,40, 50 év elteltével is azt a ifjú, pajkos mosolyt látják, amibe beleszerettek annak idején. Hogy egy erőtlen kézszorítás ugyanolyan biztonságot ad nekik, mint régen.

Jó lenne ezt megtapasztalni! De addig még hosszú út áll előttünk. De amikor egy ilyen idős párt látok,az valahogy mindig erőt ad, hogy átlendüljek a nehézségeken, a mindennapokon. Hisz látom magam előtt a célt, ahová én is el szeretnék érni sok év múlva.