Függetlenség

Matyival a kezdetektől hatalmas szimbiózisban élünk. Pici korától kezdve létszükség voltam számára, sokáig volt ölbeMatyi, aztán persze szeparációs szorongott (elég durván), és máig is nagyon bújós.   Mindehhez az is biztos közrejátszott, hogy Apa nagyon sokat volt távol,a nagyszülők vidéken élnek, és így nagyon sokat voltunk csak mi ketten. Nem mondom, hogy néha nem volt terhes számomra ez a hatalmas kötődés, hogy nem lett volna jó egy kicsit egyedül begubózni egy sarokba, nyugodtan meginni egy csésze kávét, megenni egy ebédet, elmenni wc-re. De igen, jó lett volna. 

Most mégis, az egyik szemem sír, a másik nevet, mert Matyi már tényleg Nagyfiú. tudom, tudom, ezt már sokszor írtam, mégis mindig megdöbbent, amikor újabb lépést tesz a függetlenség, önállóság felé. És kicsit fáj a szívemnek, (de azért büszke és boldog is vagyok), hogy már nem vagyok neki létszükség. Hogy már nem kellek neki a nap 24 órájában, nem kell ott koslatnom mögötte max. 2 méterre, sőt, a látókörében sem kell lennem. Lazán fogja magát és kisétál Nagyapával a kertbe, az udvarra, locsolja Mamával a virágokat, nem sír, nem keres, sőt büszkén tér vissza és mutatja az aktuális szerzeményeit. 

Fájó belegondolni egyszer az én kis habtestű, babaillatú kisfiamból is nagyfiú lesz, majd kamasz,  és felnőtt. És olyan gorsan telik vele az idő, és olyan jó lenne kicsit elidőzni egy-egy pillanaton. Most tényleg minden nap fejlődik, okosodik. Tényleg csak kapkodom a fejemet. 

Az esték azért még a mieink, az összebújós alvások még megvannak. De ha ilyen ütemben önállósodik a Fiatalember, akkor hamarosan ezek is elmaradnak. Még szerencse, hogy addigra itt lesz a Kisebbik, és lesz kihez odabújni, ha Matyinak addigra már ciki leszek. Bár biztos lesz egy-két nehéz futamunk, mert önállóság ide-oda, amikor egy másik baba ült az ölemben, akkor azért közénkférkőzött Matyifőnök, azzal a jellegzetes "ő az én anyukám" nézéssel.  

De Kistesó érkezéséig még olyan sok mindenenn fogunk mi ketten átmenni, hisz minden nap egy új csoda:)