Papírfecnik és a szemetes

Tegnap Máté összeszedett a földről néhány papírfecnit, amit amúgy Ő tépett és szórt szanaszét (buta szó)  a szobában. Gondosan belegyömöszölte őket a kis tenyerébe. Kiment a konyhába, és szépen kidobta a szemetesbe, és bejött. Rém büszke voltam Rá is és magamra is, hát mégiscsak tanul a gyerek, és milyen okos, és milyen ügyes, és hasonló mellkasfeszítő gondolatok cikáztak a fejemben. De még a végére sem értem a saját vállam veregetésének, mikor Máté az előbbihez hasonló lendülettel újra a konyhába ment, és behozott egy joghurtosdobozt, amit a szemetesből szedett ki. Az anyai büszkeségemet ezzel újra romokba döntötte. 

Szóval van még mit csiszolni a rendszeren. 

Az imént lepottyant a kisszékéről. Ezt az esést már 1 hete várom, mióta azon akrobatáskodik. Mondtam én neki, hogy esés lesz a vége, de nem hallgatott rám. Most itt kuporog az ölemben és nyalogatja a sebeit. (Csak jelképesen, mert igazi sérülés nem érte szerencsére)