Nekem a kisgyerekes szülőségről mindig egy olyan kép ugrik be, hogy megy
az anyuka, fél kézzel babakocsit tol végszükség esetére, másik kezével
mosolyogva vezetgeti az apró léptekkel haladó gyerkőcét. Ha ilyet látok
mindig mosolyra húzódik a szám, hisz mi lehet aranyosabb annál, ahogy
egy kis törpe ismerkedik a világgal ímmáron kétlábon. Mikor a
babakocsiból végre kikerülve saját maga veheti szemügyre mindazt amit
jól ismer már, hisz ott volt minden karnyújtásnyira tőle, csak épp sosem
érte el, és a fránya anyukák csak tolják a kocsit, és tolják, anélkül
hogy egy picit szusszannának.
Tudtam, hogy nem kell már sokat várnom arra, hogy a saját bőrömön
megtapasztalhassam ezt az érzést, hisz Máté egyre ügyesebben tipeg
kétlábon, mondjuk kéz a kézben még sokkal biztonságosabban lépked, mint
egyedül, de jó úton haladunk, és én nem erőltetem.
Az első NAGY sétát nem egy ilyen borongós, szeles, hideg napra
terveztem, lelki szemeim előtt szép tavaszi napsütésben, kicsit
lengébben öltözve láttam magunkat Zugló utcáin. De másképp alakult,
mert bármilyen barátságtalan volt is az idő, el kellett mennünk a
postára. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, mert Máté nem szereti a
szelet, ha a szembe fúj, akkor meg pláne nem, és sajnos ez ilyen volt.
Így esett, hogy az utolsó kereszteződésnél már nem bírtam/akartam
hallgatni ahogy nyűglődik, így gondoltam egy merészet és kivettem, kézen
fogtam és együtt lépdeltünk hazafelé. Nem tudom, hogy melyikünk arcán
volt nagyobb a büszkeség, Máté örült a szabadságnak, én pedig annak,
hogy már itt tartunk, egy régi álom valóra vált. Persze ez a 20 méter
kb. ugyanannyi idő volt, mint az egész út, oda-vissza, és jól átfagyva
értünk haza mind a ketten, de egyikünk sem bánta. Itthon magunkba
döntöttünk 1-1 bögre meleg teát, és helyreállt a hőháztartásunk. Már
alig várom a következő ilyen sétánkat, remélem azt már szebb időben
tudjuk megejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése