A kis vadóc

tegnapi egész napos eső ellenére szinte egész nap nevettem. Bár az esővel egy kis nyűgösködést is kaptam, de a köztes időben Máté igazán kitett magáért. Ott tartunk a fejlődésében, hogy minden amit megkaparint a szájába akar venni, vagy a szájába is veszi. Így van ez a szobanövények levelével, az anyák napjára szedett gyöngyvirággal, a ruhájával, és mindennel de mindennel, neki mindent meg kell kóstolnia. Amikor hason fekszik, akkor a szájába veszi az alatta lévő pelenkát, és mint egy kiskutyus, felemeli a fejét és rázza jobbra-balra. Pihenésképpen pedig rámsandít, hogy ott vagyok-e még, nem hagytam-e magára, teli szájjal rámvigyorog, és folytatja tovább. Tegnap megkaparintotta a vasalódeszkáról lelógó nadrág szárát. Persze a szájába vette. Aztán a konyhában elkapott egy földre hulló alufóliadarabot. Micsoda reflexek! Hát az maga volt a csoda. Először csak nézte ahogy megcsillan rajta a fény. Aztán észrevette, hogy ha mozgatja a kezét, akkor ez a valami csörög is. Na innentől kezdve olyan volt, mint a vasútállomáson búcsút intő, zsebkendőt lobogtató szerelmes. Csak ő nem sírt, hanem nagyot kacagott közben.

Délután amikor a kiságyában aludt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy csörög a tehene. Óvatosan belestem a szobába, de a takarótól nem láttam az én kis vadócomat, csak azt, hogy a tehenet fogja a lábánál és lóbálja. Aztán 10-15 perc múlva sírás volt, mert betornázta magát a sarokba ahonnan nem tudott kijönni. Mostanában néhányszor megfordult már a hátáról a hasára, de leginkább aza jellemző, hogy a csípőjét mozgatja jobbra-balra és így mindenféle helyváltoztatása képes, a körbeforgástól kezdve az előre haladásig.

Hát így telnek a napjaink, teli nevetéssel, huncutsággal.