Csalódottan

Hogy mennyi ideig kell zokognia a gyereknek, hogy életem párja, akivel közös jövőt, gyereket, családot terveztem felébredjen és a segítségét ajánlja (furcsán néz ki, így kell írni?) sosem fogom megtudni. De tény, hogy negyed 3-tól háromnegyed 5-ig hiába vártam. Ekkor részben elkeseredettségemben, részben fáradságomban, részben a Matyi miatti tehetetlenségemnek köszönhetően én is zokogásban törtem ki, ami már lehet hogy tényleg sok volt egy mélyen alvó férfiembernek is, mert megfordult, és megkérdezte, hogy "miért sírsz nyuszi?" Persze én voltam a hibás, hogy mért nem szóltam, hogy segítség kéne. Merthogy mindig szólni szoknam. Igen, mindig szólni szoktam, csak most már elegem van abból, hogy mindig szólnom kell, ha segíteni kell valamiben. Az örökös szólongatástól már házisárkánynak érzem magam, és lehet túl sokat akarok, de igazán jól esne néha ha önként jelentkezne, hogy vigyáz Mátéra, megfogja, felkel hozzá, stb... De nem, nálunk ez nem szokás. Több mint 5 hónapja nem voltam sehol Máté nélkül, pedig én is szívesen elmennék tornázni, maszíroztatni, vásárolni, fodrászhoz, vagy ezek olyan nagy dolgok lennének?
Tegnap este is mondtam neki 3/4 8kor hogy fogja már meg Matyit 10 percre, csak hogy kicsit becsukjam a szemem még fürdetésig, mert már nagyon fájtak a szemeim. Erre Ő: Én akartam becsukni a szememet addig! Na kössz! Igen tudom, hogy neki dolgoznia kell, és tudom, hogy ez mivel jár. De szerintem az sem kevésbé felelőségteljes feladat, amit nekem kell csinálnom, itthon. Én sem aludhatok ha fáradt vagyok, nekem is folyamatosan figyelnem kell a gyerekre, egyre jobban, ha nyőgös le kell kötnöm valamivel, ha sír meg kell nyugtatnom.

El vagyok keseredve. Mert nem ezt akartam. Nem így akartam. Azt gondoltam Matyi a MI gyerekünk lesz. De egyre jobban úgy néz ki a dolog, hogy ha jó akkor a mi gyerekünk, ha sír, akkor csak az enyém.

Sokszor volt már köztünk emiatt vita. Én szeretném, ha Ő jobban kivenné a részét a gyereknevelésből, Ő szerinte nincs itt semmi probléma, csak én vagyok túlérzékeny. Lehet. De nem leszek kevésbé érzékeny, ha azt érzem, hogy nem számíthatok rá.

Nem tudom, hogy mit tehetnék. Nem tudom, hogy meddig mehet ez így tovább. Nem tudom, hogy hosszú távon nem megy- e rá a házasságunk. Én próbálok toleráns lenni. Tényleg. Nagyon nehéz. De nem tudok hátralévő életemben minden gonddal egyedül megküzdeni. És nem is akarok. De amikor nagyon elkeseredek valóban megfordul a fejemben, hogy ha már így van, akkor lehet hogy egyedül mégiscsak jobb lenne, mert akkor legalább nem idegesíteném magam még őmiatta is.

Nem akartam panaszkodni, és sajnáltatni magamat sem, és gondolkoztam is, hogy írjak-e egyáltalán erről. de annyira tele van most a fejem hogy muszáj volt leírni. És igen, sajnos ez is az életem része.