Séta, posta, és a paráim

Szerencsésen megjártuk a postát, igaz, nyűglődéssel indultunk, és az utca végi játszótérnél már majdnem visszafordultam, de ott úgy látszott, hogy végre megcsapta Mátét a hűvös tavaszi levegő és álomba zuhant. A múlt hét óta mindig nagy bennem a para, hogy üvöltő gyerekkel kell hazafutnom, attól meg pláne kiráz a hideg, ha arr gondolok, hogy mondjuk a posta közepén is rázendíthet bármikor a különszámára, és akkor minden tekintet rámszegeződik, amit utálnék, mert na... Pedig isten lássa lelkem, mindig teli pocival, és tiszta pelussal indulunk útnak, szóval tényleg nem értem, hogy mi oka lenne sírni. Na de talán érezte, hogy a szokásosnál jobban aggódok, így szépen szunyókált, még a postán is, pedig ott iszonyat hőség volt, meg tömeg, és kb. 20 percet kellett várni a sorunkra, de Máté hős volt, és igaz néha kipislantott a szeme sarkából, hogy mi az ábra, de gyorsan vissza is aludt. Már csak hazaérve kezdett pityeregni, lehet, hogy azért mert szomorú volt, hogy hazajöttünk, de muszáj volt, mert Cucka sikerein felbuzdulva, és mert elfogyott a kenyerünk, gondoltam leporolom a kenyérsütő gépemet. És láss csodát, talán még sosem sikerült ennyire jól. Mégsem adom fel a reményt, hogy lesz még belőlem nagy szakács!