Anyának érzem-e magam?

Tegnap Feri megkérdezte, hogy anyának érzem-e már magamat. Nem tudtam mit mondjak erre. Ezen gondolkoztam ma reggel az etetés közben, miközben figyeltem Máté elégedett arcocskáját, és olyn, de olyan aranyos volt. (Akkor tetszik a legjobban, amikor elégedetten befejezi az evést, és akkor csücsörít, és kiskígyózik, nagyon édes) Hát nem tudom. Ha őszinte akarok lenni, akkor a válaszom még mindig nem. Igaz, nem tudom, mit kellene éreznie egy jó anyának. De azért már alakul. Pl. aggódom Mátéért, amikor vígasztalhatatlanul sír, büszkén feszítek mellette séta közben, és kedvesen mosolygok, ha megdícsérik, és válaszolok a kérdésekre. Igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel gondoskodni róla. De úgy érzem, minden amit csinálok, mondok, nem ösztönből jön. Bár egyre többször van, hogy tudom, miért sír, vagy kitalálom, mi lenne jó neki, de még mindig úgy érzem több a görcsös próbálkozás, mint az ösztönös tett. Szerintem akkor leszek igazán anya, ha már nem egy megoldandó feladat lesz számomra az, ha sír a gyerek. De vajon mikor jön el ez az idő? Arra is gondoltam, lehet, azért megy olyan nehezen az anyaságra való átállás, mert kicsit felcserélődtek bennem a dolgok akkoriban, amikor döntöttünk róla, hogy legyen. Valójában nem is volt igazi döntés, inkább egy orvosi javaslat volt, hogy na most aztán most már tényleg kéne, míg nem lesz késő. ( na nem a korom miatt, az a fránya mióma...) Aztán ott volt a munkahely, ahol egyre silányabbul mentek a dolgok, és egyre inkább úgy, ahogy nekem nem tetszett. Szóval jó megoldás volt, hogy akkor vállaljuk be most a gyereket. És jó is! Csak valahol mégis hiányzik az a ráhangolódás, hogy lélekben rákészüljek, hogy tényleg ÉN akarjam, ne a körülmények tegyék indokolttá. Szóval talán ezért megy lassabban az anyává válásom.

De mindenek ellenére Matyi tényleg egy kis csoda, sokszor elképedek, hogy hogy lehet kettőnkből egy ilyen kis tünemény.

Séta után Máté még nem akar fényképezkedni: