Hazaért

 Milán tegnap este hazaért Nürnbergből, bár kicsit "kalandosra" sikerült a hazajutás. 

Terv szerint 10 órakor indultak Nürnbergböl, vonattal, és bécsi átszállással negyed 8kor kellett volna megérkezniük a keletibe. 

Közben Feri is hazafelé tartott Németországból, ő is nem messze volt Nürnbergtől, csak ő autóval. 

Aztán olyan 6 körül hívott Milán, hogy a 7 órai érkezés sztornó, mert már vagy 2 órája vesztegelnek St. Pölten előtt, mert a vonatjuk elütött egy embert. 

Az elütésből ők nem éreztek semmit. Csak amikor már állt egy ideje a vonat, és hallották a szirénákat, akkor derült ki. Jött egy kalauz is, aki tájékoztatta az utasokat, de hogy mikor tudnak továbbindulni azt nem tudtàk. 

Az ablakon kinézve ekkor már látták a "nyomokat". Azt mondja Milán, hogy csontokat is láttak, meg ruhadarabokat szétszóródva, később végtagokat is, de utána már nem mert kinézni az ablakon. 

Miután végeztek valamennyire, akkor visszaküldték a vonatot Linzbe. Ott átszálltak egy másik vonatra. Azzal elmentek Bécsbe. Ott megint átszálltak. Szerencsére az előre megváltott jegyük jó volt a későbbi vonatokra is. 

Úgy volt, hogy negyed 11re érnek be, de sikerült még a magyar részen is hozzátenni 35 perc késést, úgyhogy már 11 is elmúlt, mire autóba ültünk. 

Ennek ellenére Milán nagyon fel volt dobva, és bár sokmindent éjjel nem mesélt, de nagyon jól érezte magát. Nagyon kedvesek voltak az Áronék, meg az anyukája is, és jó programokon vettek részt. 

Reggel hajnalban kelt, mert a suliban vmi öregdiákok focikupája volt, amin mindig vállal szervező feladatot. Ott volt egész nap. 

5 után ért haza. Csak 1 bögre teát ivott, még enni sem evett, pedig húslevest főztem neki ( meg a másik focistának, akinek ma meccse volt ebben a retek időben) fürdött, és azóta alszik, mint a bunda. 

Szegénykém, jól túltolta. Remélem kialussza magát, és nem betegszik le. 

( Amúgy meg... Mi ez a zimankóóóó?????) 

Félmaratonistáim

 A hétvégi vivicittának az volt a különlegessége, hogy Marci is lefutotta élete első félmaratonját. 

Amikor októberben futottak 10 km-t a spar maratonon, akkor kaptak vérszemet, hogy azon nyomban máris nevezzem őket be a vivicittára is, félmaratonra. 

Persze azon nyomban nem neveztem be őket, nem eszik olyan forrón a kását, jobb szeretem kivárni, hogy hirtelen felindulás e a lelkesedés, vagy alaposan megfontolt szándék. Végül Marci annyit nyaggatott, hogy végül csak beneveztem. Máté már a sokadik félmaratonját futja, ő nem kérdés, az evezős spanokkal rendszeresen megjelennek minden ilyen rendezvényen. Milánról meg időközben kiderült, hogy nem tud jönni, mert ő pont vasárnap utazott el Nürnbergbe. Szóval még jó, hogy kivártunk. 

Így most a rutinos Máté, és a lelkes amatőr MArci vágtak neki a távnak. 

Máté meg a barátai az első szektorból indultak. Ők mindig rekordot akarnak dönteni. Marci nyilván hátrébbról rajtolt. Én az 5-ösbe írtam be, amiért puffogott is egy kicsit, hogy miért nem 4, de szerintem jó helye volt ott, és célbaérkezés után már ő sem mondta, hogy túl lassú lett volna ez a szektor. :-) 

Mire Marci elrajtolt, addigra Máté már nagyjából a Szabadság-hídnál tartott. Úgyhogy gyorsan szedtem a lábam, hogy átérjek a sziget másik oldalára, hogy az Árpád-hídon keresztülfutva elcsípjem Mátét egy kis buzdításra. El is csíptem, futott mint a nyúl. :-)

Aztán visszamentem a befutóhoz, hogy ott várjam. Mire találtam egy jó helyet, addigra már meg is érkezett :-) 

1 óra 34 perc alatt futotta le a 21 km-t. Ezzel egyéni csúcsot döntött, de nem volt teljesen elégedett. Szerintem zseniális idő. Elképesztő. 

Mondjuk jól el is fáradt, mert mindannyian kifeküdtek a Telecom sátornál kirakott napozószékeken még 1 óra múlva is. A sok kis sügér :-) 

Ahogy Máté befutott, már indultam is vissza az Árpád-hídra várni Marcit, aki ekkor már a budai oldalon futott javában. A radaron úgy láttam, hogy stabilan és jó tempóban halad, de azért én folyamatosan aggódtam, hogy nehogy túlhajtsa magát. Az Árpád-hídon már Feri is csatlakozott hozzám, együtt vártuk a kis Marcikánkat, aki szépen jött is. Nem volt egyszerű kiszúrni, mert itt már nagy volt a tömeg, de sikerült. Kicsit kiabáltunk, kicsit integettünk, és mi visszasétáltunk a szigetre, Marci pedig futott tovább. Azt mondta a híd után rész volt neki a legnehezebb, az Árpád-híd és a Margit - híd között. Megértem, ezt a részt én sem szoktam szeretni. :-) 

Nagy izgalommal vártuk, hogy beérjen, és hogy milyen állapotban fogjuk visszakapni a kisfiunkat. 

Jaajjjj, olyan cuki volt! A kis csapzott kis buksija, a kipirult kis pofácskája, jajjjj, nagyon büszkék voltunk! 

Én meg annyit szaladgáltam a szigeten fel-alá, meg annyit ágaskodtam, hogy ma reggel olyan izomlázam volt a vádlimban, mintha én is futottam volna. Pedig én csak egy laza kis boltkört futottam még délután, mert kellett a másnapi szendvicsekhez zsemle. 

Márciusi hétvégék

 Amilyen csigalassan telt el a február, úgy repül el a március alattunk. Még csak most kezdődött, de már 2 hétvégén túl is vagyunk.

Milán szerencsésen megjárta a sítábort. Péntek este értek haza, és nagyon lelkes volt, és hulla fáradt. Azt mondta nagyon jól ment a síelés, gyorsan belejött, és nagyon élvezték. 

Aznap, mikor Milánt felraktuk a buszra, március első napján végre tavaszi napsütés köszöntött ránk, és mivel meg kellett járatnunk az autónkat, kora délután tettünk Ferivel egy kisebb kirándulást a Pilisben. Marcit hívtuk, hogy jöjjön velünk, de mivel előző nap meccse volt, és volt valami fájdalma, meg még az azelőtti héti bokasérülését sem heverte ki, inkább nem jött velünk. Máté meg tanult. Így kettesben vágtunk neki a hegyeknek. 

Piliscsévig mentünk, mert úgy gondoltam azon az útvonalon, amit találtam, még nem jártunk. Aztán mikor leparkoltunk a templom tövében, akkor olyan ismerős volt. Ilyen templom mellett egyszer már parkoltunk... De végül abban maradtunk, hogy erre még nem jártunk. ( és valóban nem, itthon megnéztem a feljegyzéseimet, meg a térképet, amin jelölöm, hogy merre jártunk már. ) 

Még szerencse, hogy nem jöttek velünk a gyerekek, mert már rögtön az út elején nem arra mentünk, amit én kiírtam, mert a Csévi-barlang nem esett útba. Nekünk mindegy volt, de MArci már biztos elkezdett volna sopánkodni, hogy "kész, eltévedtünk!!!!". 

Sokáig mentünk a piroson, eéhaladtunk a piliscsévi pincesor mellett, ami nekünk nagyon tetszett, és nagyon takarosnak, szépnek tűnt, bár még nem volt nagy élet. A  Csévi -barlang helyett a Leány - és Legény- barlangot néztük meg. Mind a kettő jókora méretű és az Ariadne-barlangrendszer része, ami az országban a harmadik leghosszabb barlangja. A járatai csak úgy nem látogathatóak, és állítólag fontos régészeti lelőhelyek, az internetes képek szerint szépséges cseppkőformációk is megcsodálhatók odalent. akinek van barlangász-engedélye, az vezetett túra keretén belül megtekintheti. 

Először a Legény-barlanghoz kaptattunk fel, szó szerint, mert bár az utunk nagy része simaliba volt, ide azért volt egy jókora meredek emelkedő, mire feljutottunk. 

Még nagyon kora tavasz volt, még nem zöldültek a fák. Gondoltuk, hogy milyen jó lenne a következő héten is menni valamerre, és figyelni, ahogy éled a természet, mint a kovid utáni időkben, az olyan szép volt, de ezen a hétvégén nem volt időnk kirándulgatni. 

A mostani hétvége pedig a foci jegyében telt. Hosszú idő óta most volt először olyan, hogy szombaton Marcinak volt meccse, vasárnap pedig Milánnak. 

Marcinak ez már a második meccse volt a tavaszi szezonban, már a múlt héten is elég tavaszias volt az idő, de  most még inkább egy egészen jó hangulatú, napsütéses délutánt tudtunk eltölteni a pálya szélén az apukákkal, anyukákkal. Persze a jókedvhez biztos az is hozzájárult, hogy Marciék győztek, és jól is játszottak, ilyenkor könnyen vidámkodunk ott a lelátón :-) Nemcsak a gyerekek, de már mi szülők is elég jól összeszoktunk, nagyjából ugyanazok járnak ki, és állják végig a gyerekek meccsét évek óta, mondhatni van egy stabil B-középünk :-) 

Másnap pedig Milánnak volt végre meccse. A december 30-i születésével ő kicsit szerencsétlenül járt, mert idejekorán kiöregedett az U akármiből, ennél az egyesületnél pedig nem volt nagyobb korosztály akkoriban. Máshová pedig nem akart menni, így türelmesen kivárta, hogy beleöregedjen az egyesület felnőtt csapatába, akik néhány 16-17-18 éves fiúból, és egyetemistákból állnak. És már nagyon lelkes volt. Én meg nagyon aggódtam, mint mindig), hogy majd milyen lesz, és mennyire lesznek "állatok" a nagyok. 

Sajnos ők vereséggel kezdtek, de nem volt igazságos vereség, és szó mi szó, az ellenfél elég barbár is volt. De ettől függyetlenül nem szegte kedvét. Ilyen a foci, van, amikor győzelem van, van, amikor vereség. 

Sítáboros

 Az, hogy mennyire nem vagyok nagy barátságban a téllel, már bizonyára nyilvánvaló. Így nem meglepő, hogy a síelés, mint sport, vagy mint szabadidős tevékenység nem véletlenül maradt ki egész ideág, és eztán, a repertoáromból. 

Sosem voltunk síelni, és igazából soha fel sem merült bennem még a vágy sem, hogy ki kéne próbálni, mert már a gondolatától is, hogy aláöltözet, sínadrág, ilyensál, olyan zokni, sisak, miegymás... hát köszönöm... én jobban szeretem, amikor nyáron csak felkapok egy rövisnadrágot meg egy pólót, és már futok is. 

Na de van nekünk egy Milánkánk, aki már tavaly is belengette, hogy szeretne jelentkezni sítáborba. Már tavaly is azt mondtam neki, hogy nemigen támogatom, mert 1. nincs hozzá semmilyen felszerelése, 2. szerintem baromi veszélyes, 3. nem mellesleg k..va drága. 

Szerencsére tavaly még várólistára sem vették fel őket. 

Na de idén valahogy a fülükbe jutott, hogy van egy "nemhivatalos" sítábor is a suliban, amit a 12-dikesek ofője szervez, elsősorban a 12-dikeseknek, de idén volt több szabad hely is, és bevették a mi kis 10-dikeseinket is. 

Ez állítólag egy "lowbudget" sítábor, a másikhoz képest. Hát én ebből csak a budget-ot éreztem, a low-t nemigen. 

Had ne mondjam, hogy borsózott a hátam ősz óta ettől az egész síeléstől, de csak eljött a március 1.je, amikor is buszra szálltak és meg sem álltak az osztrák Alpokig. 

Ez volt tegnap. 

Szerencsésen megérkeztek. Egy közeli falu paplakjának az ifjúsági szállásán alszanak. Ezért kerül valamivel kevesebbe, mint a másik olasz tábor.

Ezideáig nem sok mindent tudunk, mert tegnap már nagyon későn hívott Milán, akkor hagyták abba a pingpongozást, ma pedig reggeli utn mentek a pályára, de csak pár szót váltottunk, hogy milyen jó volt, és most fáj a combja. 

Szóval elvileg jól vannak, és bizonyára nagyon élvezik az ottlétet. 

Én meg majdcsak túl leszek ezen a héten :-) 

Szerencsére ma este Máténak lesz koncertje, holnap pedig audit lesz a cégnél, úgyhogy csak elterelődik a gondolatom Milánkáról :-) 

Péntek13

 Az idei első péntek13-t mi egy e-felvételi kitöltéssel tettük emlékezetessé. 

Pár napja már elkezdtük, és a nagyobbik felét már megcsináltuk, és a legtöbb idő az az útmutató tanulmányozása volt, de alapvetően nem nagy ördöngősség. Csak kicsit kell figyelni, és nyilván tudni, hogy akkor hová is akar menni az ember. 

Máténak az első hely volt csak biztos, és kellett nèmi munkaórát ràfordítanom nekem is, hogy találjunk még olyan  alternatívákat, amihez lenne is kedve, és elérhető is lehet, de végül meglett minden. 

Most már csak a vizsgáknak kell jól sikerülnie, legalábbis annyira jól, amennyire számítunk, és akkor minden rendben lesz. 

De egészen érdekes tapasztalás, hogy Mátét újabban félni/izgulni látom. Hogy mi lesz, ha nem sikerül.... De olyan sokat beszélgettünk erről az elmúlt napokban, hogy remélem sikerült megnyugtatnom, hogy akkor is lesz majd valahogy. Ki fogunk találni majd akkor is valamit, hogy jó legyen, emiatt nem kell aggódnia. Most csak a felkészülésre koncentráljon, aztán majd lesz valahogy. 

Mindenesetre ma egy újabb mérföldkövön vagyunk túl, egy újabb "elsőn", amit még sosem csináltunk. Máté jelentkezett az egyetemre! Atyaég! 

Az utolsó

 A sok első között ráfordultunk az utolsókra is... 

Szerdán volt Máténál az utolsó szülői értekezlet. Fura most még. Ugyanolyan fura, mint amikor az oviban volt nagycsoportos, és ahogy közeledett az év vége, egyre csak jöttek az ilyen utolsó élmények. De ez most sokkal véglegesebb... 

Szerintem mindannyian meg voltunk kicsit hatódva, az osztályfőnökkel együtt, mert ahogy mondta ő is úgy emlékszik még az első szülőinkre, mintha csak tegnap lett volna. Pedig hát az már 6 éve volt! És mi is pontígy emlékszünk rá. Hogy ahogy a gyerekek, mi is olyan kíváncsian ültünk be a barátnőmmel az első gimis szülőire, és olyan rettentő büszkék voltunk. Pont mint most! Most talán még annál is inkább :-) 

Kicsit korábban érkeztem a suliba, és nem mentem be rögtön a terembe, hanem kicsit még ácsorogtam a folyosón, nézegettem a tablókat. Elég torokszorító volt. Olyan fura volt elképzelni, hogy nemsokára már Máté is ott figyel majd a falon. Hát majdnem elpityeredtem. Pont mellettük van ráadásul egy olyan tabló, amin szegény Róka tanárúr volt az osztályfőnök, aki sajnos nyár óta nincs már közöttünk. Kezdetben biológiát és földrajzot tanított a gyerekeknek, majd amikor kiderült, hogy rákos beteg, akkor a terápia után csak a végzősöket vette vissza, majd fokozatosan a többieket, így kerültek vissza még hozzá nagygimisként, és nagyon szerették. Nemcsak az óráit, hanem a szellemiségét is. Sajnos a betegsége többször kiújult, és más formákban is támadt. Szóval ott mosolygott Róka tanárúr a tanterem mellett, és ez is olyan szívszorító volt. 

Aztán még mindenek előtt az igazgató is tartott egy kis tájékoztatót arról, hogy jövőre már nyugdíjba megy, de egy nagyon megbízható, jó embert talált maga helyett. Hogy ez Marci révén fog-e érinteni minket, azt egyelőre nem tudjuk, de az biztos, hogy az igazgató urat is mindig meg fogom őrizni a szívemben, mert én csak tőle hallottam egész eddigi szülői pályafutásom alatt, hogy mindig csak dícsérte a gyerekeket, hogy mindig hálás volt, hogy ilyen kedves, okos, együttműködő, csodás gyerekeket bíztunk rájuk. Mindig azt mondta, hogy nincs ezekkel a gyerekekkel semmi baj, jó-jó kamaszok, jó-jó néha szemtelenek, jó-jó a lányokat olykor figyelmeztetni kell, hogy ne haspólóban legyenek, de hát ilyenek a gyerekek, meglátják, rendes, dolgos felnőttek lesznek belőlük. 

Na szóval volt érzelmi sokk bőven :-) 

A szülőin ez a vonal tovább folytatódott.:-) Az ofő is csak visszaemlékezgetett, hogy milyen kcisiik voltak, most meg milyen nagyok, és hogy milyen klassz csapat, hogy fognak hiányozni,... Sok minden másról már nem is  volt szó. Az időpontokat tudjuk, a pénzügyeket már megbeszéltük, igazából már csak azért gyűltünk össze, hogy kicsit együtt legyünk. A gyerekek tudják és teszik a dolgukat. Nekünk nincs más dolgunk már, csak mellettük állni. 

Repül

 Már tavaly elkezdtük, idén folytatjuk az "ami még nem volt korábban sosem"sorozatunkat

Máté csütörtökön először repült nélkülünk. Torinóba utaztak egy evezőversenyre, és a nemrégiben indult közvetlen járattal jóáron le tudtak repülni. A hajókat kisbusszal meg trélerrel vitték, és a buszba bepakolták a holmijukat is, így  repülni már csak kistáskával mentek. 

Hajnal 2.30kor keltünk, mert 3kor jöttek érte autóval. Eléggé fáradt volt utána a napom, pedig még sikerült visszaaludnom. 

Azóta már nyilván eveztek a Pó-n, megnézték a várost, néhány képet rakott is fel Máté instasztoriba, de nem viszi túlzásba azért. 🙂 

Elmentek Donato-hoz enni, ami valami híres szendvicsezőhely, én nem tudom ... De Máté már tavaly nyáron is hajtogatta Donatót, ahol állítólag gigaszendvicseket adnak, és Torinóban meg Milánóban van neki kirendeltsége. Valami tiktoksztár lehet, nem tudom, de ez volt eddig a fő esemény 🙂 képet elfelejtettek csinálni, mert csak a fiúk mentek enni, a lányok valami szájfènyt kerestek egy másik helyen, Máté szerint. 🙂

Szóval klassz lehet. És süt a ☀️. 

Vasárnap jönnek haza, de hazafelé elvonatoznak Milánóba, és onnan repülnek majd. 

Eléggé irigylem. 🙂

Aztán pedig le kell adni a jelentkezéseket. Na ezért nem irigylem. 

Január

 Hát ez a január elég nyögvenyelősen halad....

Az, hogy  az elmúlt évtized legnagyobb havazását éltünk meg a hónap elején, az szerintem mindenkit kimozdított a komfotzónájából. De hogy milyen indulatokat képes szülni pár az a pár napos havazás, az igazán elképesztő. Hirtelen mindenki a legnagyobb hóban akart egy évre bevásárolni, piacozni, jönni-menni, és legyen minden tiszta és hómentes mostazonnal, és mindenhol! Bevallom, engem borzalmasan zavart már egy nap után ez a rengetegsok vekergés, ami csak úgy ömlött a médiából.

Nálunk nemigen okozott fennakadást. Mindenki eljutott reggelente a helyére, kicsit korábban keltünk, időben indultunk. Még én is eljutottam a munkahelyemre gond nélkül, pedig én már a városhatárban dolgozom, amerre a madár se jár. 

Ilyen szép nagy hó volt a munkahelyem udvarán. Olyan szépek voltak ezek a fenyők. 

Ahogy a teraszunkról csúszott le a hó a múlt hétvégén. 

A havat még csak-csak túl is éltük. Ami aztán nagyon rosszul esett, az inkább az elmúlt napok jeges hidege. Nem szeretem a hideget. Nem szeretek fázni, és nem szeretem, amikor már olyan hideg van, hogy nincs kedvem kimozdulni sem. Pedig a héten ilyen volt! Brrr... de remélem most már jobb lesz. 

Olyan hideg volt, hogy Marci még a fociedzést is kihagyta, mert azt mondta ilyen embertelen körülmények között ő el nem megy edzésre megfagyni. 

Úgyhogy azon kívül, hogy eljártunk dolgozni meg iskolába nem sok mindenn történt. 

Fájt is a fejem már vagy 3 napja, szerintem a hidegtől. De ma már úgy készültem, hogy megyek futni, mert már nincs olyan dermesztő hideg, és bár csak kicsit futottam, mert sötétben ilyen félig jeges járdákon nem akartam hazárdírozni, de olyan jól esett. 

A hónap eseménye viszont az, hogy tegnap este fél 10 körül, amikor hazafelé tartottam, az utcasarkon parkolt a mi régi kisautónk, Misike! Úgy meglepődtem, hogy először el sem hittem, úgy hívtam fel FErit, hogy mi is volt a rendszáma pontosan. És valóban Misike volt! Látszólag méág mindig szép állapotban van, pedig nem fiatal már :-) 

Lehet, hogy újra visszaköltözött a környékre. Bár ma nem láttam hazafelé jövet. 

Milán már teljes lázban ég a márciusi sítábor miatt. Engem meg ezzel halálra idegel. De most kitaláta, hogy venne pár síórát még indulás előtt, azt hiszi ezzel megnyugtat. Nem nyugtat meg. 

Máté torinói versenye is a nyakunkon van. Repülővel mennek. Ez is egy első alkalom lesz. Sosem repült még egyedül. Szóval izgalmas időszakok következnek. Leginkább aggódással teli időszakok. 

Hó

 Ha rajtam múlna akkor a télnek mai nappal vége is lenne. Túl vagyunk az ünnepeken, volt már hideg, esett egy jókora mennyiségű hó, van ahol nem is egyszer, szóval aki akarta, már kiélvezhette az előnyeit, most már jöhet a tavasz. 

De hát nem rajtam múlik.  :-) És tudom, hogy kell a földnek a hó, meg a folyóknak, és próbálok is eképp gondolkodni, de elég neház két fázás között. 

A szilveszter este után az elmúlt napokban kaptunk még mi is havat, itt a fővárosban is. Ez eléggé ritkaságszámba ment az elmúlt jó sok évben. volt olyan, hogy esett egy délután, de aztán gyorsan elolvadt másnapra, olyan is volt, hogy hazamentünk Ózdra, és ott volt hó, tudtunk szánkózni, de itt Pesten nem volt semmi. 

Amikor az utóbbi években szánkózni mentünk, akkor Visegrádig el kellett mennünk, hogy értékelhető havat lássunk. 

Na de most! Tegnap délután már elkezdett nagyon esni, és esett is kitartóan késő estig. Nem tudom meddig, de lefekvéss előtt még javában esett. Reggelre szép nagy vastag, pihepuha hótakaró borított mindent. Kicsit izgultam, hogy fog-e járni az én buszom, ami nem a főútvonalakon halad a belváros felé, hanem épp ellenkező irányba, de nem volt gond, ha lassan is, de jött és haladt. 

Meglepő volt reggel a lépcsőről egy jó bokán fölül érő hóba huppanni. Ritka élmények egyike ez. Szép volt mág reggel a város, még forgalom sem nagyon volt, sok helyen még érintetlen volt az éjjel lehullott hó. Aztán ez napközben eltúródott, meg meglatyakosodott, délután már nem volt szép. 

Tegnap hóesésben futottam, ami odafelé nagyon hangulatos volt, szállingózó hópihék, meg idill, visszafelé meg jeges szél, arcomba karcoló hópelyhek... 

És két régi hólapátolós kép, még 2010 jánuárjából. Nagyjából akkor volt mifelénk ilyen igazi sokáig megmaradó örökké lapátolnivaló hó. 

Évkezdés

 Mondhatnám, hogy úgy elszaladt a téli szünet, hogy ihaj, de igazából nem így érzem. És én még ráraktam két nap pluszt, nekem ( meg Ferinek is) csak holnap kezdődnek a munkás hétköznapok. Mondjuk pont ebből a két napból még lehetett volna több, de mindegy. Én már nagyjából 30-án azt éreztem, hogy iszonyat hosszú ez a szünet, a pláne a gyerekeknek, ők látványosan kínlódtak itthon. Azokon a napokon ráadásul igen cudar volt az idő, nagyon kimenni sem lehetett volna, nem is mentünk csak módjával. Tehettünk volna valami kirándulást a hegyekbe, de igazából nem volt kedvünk a hidegben kóborolni. Évről-évre egyre rosszabbul viselem a hideget. Én felvetettem ugyan még karácsony előtt, hogy elmehetnénk valahová a szünetben pár napra, ahol csak egy hangyányival is melegebb van, én Fiume-ra gondoltam, de valahogy nem jött össze, kifolytak a napok az ujjaink közül.  

Kirándulás helyett így viszont jutott idő olvasásra, filmnézésre, amire egyébként nemigen. 

A szilvesztert a barátnőmékkel töltöttük, nyugalomban, békességben, kiraktunk egy ezres kirakót, és gyönyörködtünk az évbúcsúztató hóesésben. Nagyon érdekes látvány volt, ahogy mindenki hirtelen megörült és előkerültek a szánkók, meg a gyerekek. Mi csak az ablakból néztük a kisgyerekeseket az utcán. Bevallom, nem bántam, hogy éjnek évadján nem kellett már levadászni a padlásról a szánkót, hogy moströgtön menjünk szánkózni, mint ahogy ez  kicsi korukban biztos lett volna. 

Aztán az év elejét kicsit meghúztuk kultúrális szempotból. 

Január 1-jén este megleptem a barátnőmet egy operett gála előadással, mert a múltkor, amikor a Klebersberg Kúriában voltunk a Mácsai előadáson, ott szóba került Bartók és Kálmán Imre barátsága, és hazafelé sokat beszélgettünk a Csárdáskirálynőről :-) Érdekes tapasztalás volt, de nem rossz, csak furcsa, nem ilyenfajta rendezvényeken és előadásokon szoktunk részt venni alapból, de jól éreztük magunkat. 

3-án Ferivel mentünk színházba, az Örkényben néztük az Azt meséld el, Pistát!. Én már láttam ezt a darabot a barátnőmmel évekkel ezelőtt, és akkor nagy hatással volt rám, szerintem nagyon jó átlényegülés. 

Vasárnap évadzáró/évadnyitó családi focijuk volt a fiúknak, ők oda mentek. 

Ma délelőtt megnéztük Ferivel a Klimt kiállítást. Érdekes volt, és nagyon informatív. 

A mekiben ebédeltünk. Aztán arra jöttünk haza, hogy meghalt Tarr Béla. Úgyhogy a délutánt a tiszteletére a Werckmeister harmóniákkal töltöttük. 

Holnap már vár a munka :-) Nem bánom egyébként. Elég volt ebben az évszakban ennyi itthon.