Hazaért

 Milán tegnap este hazaért Nürnbergből, bár kicsit "kalandosra" sikerült a hazajutás. 

Terv szerint 10 órakor indultak Nürnbergböl, vonattal, és bécsi átszállással negyed 8kor kellett volna megérkezniük a keletibe. 

Közben Feri is hazafelé tartott Németországból, ő is nem messze volt Nürnbergtől, csak ő autóval. 

Aztán olyan 6 körül hívott Milán, hogy a 7 órai érkezés sztornó, mert már vagy 2 órája vesztegelnek St. Pölten előtt, mert a vonatjuk elütött egy embert. 

Az elütésből ők nem éreztek semmit. Csak amikor már állt egy ideje a vonat, és hallották a szirénákat, akkor derült ki. Jött egy kalauz is, aki tájékoztatta az utasokat, de hogy mikor tudnak továbbindulni azt nem tudtàk. 

Az ablakon kinézve ekkor már látták a "nyomokat". Azt mondja Milán, hogy csontokat is láttak, meg ruhadarabokat szétszóródva, később végtagokat is, de utána már nem mert kinézni az ablakon. 

Miután végeztek valamennyire, akkor visszaküldték a vonatot Linzbe. Ott átszálltak egy másik vonatra. Azzal elmentek Bécsbe. Ott megint átszálltak. Szerencsére az előre megváltott jegyük jó volt a későbbi vonatokra is. 

Úgy volt, hogy negyed 11re érnek be, de sikerült még a magyar részen is hozzátenni 35 perc késést, úgyhogy már 11 is elmúlt, mire autóba ültünk. 

Ennek ellenére Milán nagyon fel volt dobva, és bár sokmindent éjjel nem mesélt, de nagyon jól érezte magát. Nagyon kedvesek voltak az Áronék, meg az anyukája is, és jó programokon vettek részt. 

Reggel hajnalban kelt, mert a suliban vmi öregdiákok focikupája volt, amin mindig vállal szervező feladatot. Ott volt egész nap. 

5 után ért haza. Csak 1 bögre teát ivott, még enni sem evett, pedig húslevest főztem neki ( meg a másik focistának, akinek ma meccse volt ebben a retek időben) fürdött, és azóta alszik, mint a bunda. 

Szegénykém, jól túltolta. Remélem kialussza magát, és nem betegszik le. 

( Amúgy meg... Mi ez a zimankóóóó?????) 

Félmaratonistáim

 A hétvégi vivicittának az volt a különlegessége, hogy Marci is lefutotta élete első félmaratonját. 

Amikor októberben futottak 10 km-t a spar maratonon, akkor kaptak vérszemet, hogy azon nyomban máris nevezzem őket be a vivicittára is, félmaratonra. 

Persze azon nyomban nem neveztem be őket, nem eszik olyan forrón a kását, jobb szeretem kivárni, hogy hirtelen felindulás e a lelkesedés, vagy alaposan megfontolt szándék. Végül Marci annyit nyaggatott, hogy végül csak beneveztem. Máté már a sokadik félmaratonját futja, ő nem kérdés, az evezős spanokkal rendszeresen megjelennek minden ilyen rendezvényen. Milánról meg időközben kiderült, hogy nem tud jönni, mert ő pont vasárnap utazott el Nürnbergbe. Szóval még jó, hogy kivártunk. 

Így most a rutinos Máté, és a lelkes amatőr MArci vágtak neki a távnak. 

Máté meg a barátai az első szektorból indultak. Ők mindig rekordot akarnak dönteni. Marci nyilván hátrébbról rajtolt. Én az 5-ösbe írtam be, amiért puffogott is egy kicsit, hogy miért nem 4, de szerintem jó helye volt ott, és célbaérkezés után már ő sem mondta, hogy túl lassú lett volna ez a szektor. :-) 

Mire Marci elrajtolt, addigra Máté már nagyjából a Szabadság-hídnál tartott. Úgyhogy gyorsan szedtem a lábam, hogy átérjek a sziget másik oldalára, hogy az Árpád-hídon keresztülfutva elcsípjem Mátét egy kis buzdításra. El is csíptem, futott mint a nyúl. :-)

Aztán visszamentem a befutóhoz, hogy ott várjam. Mire találtam egy jó helyet, addigra már meg is érkezett :-) 

1 óra 34 perc alatt futotta le a 21 km-t. Ezzel egyéni csúcsot döntött, de nem volt teljesen elégedett. Szerintem zseniális idő. Elképesztő. 

Mondjuk jól el is fáradt, mert mindannyian kifeküdtek a Telecom sátornál kirakott napozószékeken még 1 óra múlva is. A sok kis sügér :-) 

Ahogy Máté befutott, már indultam is vissza az Árpád-hídra várni Marcit, aki ekkor már a budai oldalon futott javában. A radaron úgy láttam, hogy stabilan és jó tempóban halad, de azért én folyamatosan aggódtam, hogy nehogy túlhajtsa magát. Az Árpád-hídon már Feri is csatlakozott hozzám, együtt vártuk a kis Marcikánkat, aki szépen jött is. Nem volt egyszerű kiszúrni, mert itt már nagy volt a tömeg, de sikerült. Kicsit kiabáltunk, kicsit integettünk, és mi visszasétáltunk a szigetre, Marci pedig futott tovább. Azt mondta a híd után rész volt neki a legnehezebb, az Árpád-híd és a Margit - híd között. Megértem, ezt a részt én sem szoktam szeretni. :-) 

Nagy izgalommal vártuk, hogy beérjen, és hogy milyen állapotban fogjuk visszakapni a kisfiunkat. 

Jaajjjj, olyan cuki volt! A kis csapzott kis buksija, a kipirult kis pofácskája, jajjjj, nagyon büszkék voltunk! 

Én meg annyit szaladgáltam a szigeten fel-alá, meg annyit ágaskodtam, hogy ma reggel olyan izomlázam volt a vádlimban, mintha én is futottam volna. Pedig én csak egy laza kis boltkört futottam még délután, mert kellett a másnapi szendvicsekhez zsemle. 

Márciusi hétvégék

 Amilyen csigalassan telt el a február, úgy repül el a március alattunk. Még csak most kezdődött, de már 2 hétvégén túl is vagyunk.

Milán szerencsésen megjárta a sítábort. Péntek este értek haza, és nagyon lelkes volt, és hulla fáradt. Azt mondta nagyon jól ment a síelés, gyorsan belejött, és nagyon élvezték. 

Aznap, mikor Milánt felraktuk a buszra, március első napján végre tavaszi napsütés köszöntött ránk, és mivel meg kellett járatnunk az autónkat, kora délután tettünk Ferivel egy kisebb kirándulást a Pilisben. Marcit hívtuk, hogy jöjjön velünk, de mivel előző nap meccse volt, és volt valami fájdalma, meg még az azelőtti héti bokasérülését sem heverte ki, inkább nem jött velünk. Máté meg tanult. Így kettesben vágtunk neki a hegyeknek. 

Piliscsévig mentünk, mert úgy gondoltam azon az útvonalon, amit találtam, még nem jártunk. Aztán mikor leparkoltunk a templom tövében, akkor olyan ismerős volt. Ilyen templom mellett egyszer már parkoltunk... De végül abban maradtunk, hogy erre még nem jártunk. ( és valóban nem, itthon megnéztem a feljegyzéseimet, meg a térképet, amin jelölöm, hogy merre jártunk már. ) 

Még szerencse, hogy nem jöttek velünk a gyerekek, mert már rögtön az út elején nem arra mentünk, amit én kiírtam, mert a Csévi-barlang nem esett útba. Nekünk mindegy volt, de MArci már biztos elkezdett volna sopánkodni, hogy "kész, eltévedtünk!!!!". 

Sokáig mentünk a piroson, eéhaladtunk a piliscsévi pincesor mellett, ami nekünk nagyon tetszett, és nagyon takarosnak, szépnek tűnt, bár még nem volt nagy élet. A  Csévi -barlang helyett a Leány - és Legény- barlangot néztük meg. Mind a kettő jókora méretű és az Ariadne-barlangrendszer része, ami az országban a harmadik leghosszabb barlangja. A járatai csak úgy nem látogathatóak, és állítólag fontos régészeti lelőhelyek, az internetes képek szerint szépséges cseppkőformációk is megcsodálhatók odalent. akinek van barlangász-engedélye, az vezetett túra keretén belül megtekintheti. 

Először a Legény-barlanghoz kaptattunk fel, szó szerint, mert bár az utunk nagy része simaliba volt, ide azért volt egy jókora meredek emelkedő, mire feljutottunk. 

Még nagyon kora tavasz volt, még nem zöldültek a fák. Gondoltuk, hogy milyen jó lenne a következő héten is menni valamerre, és figyelni, ahogy éled a természet, mint a kovid utáni időkben, az olyan szép volt, de ezen a hétvégén nem volt időnk kirándulgatni. 

A mostani hétvége pedig a foci jegyében telt. Hosszú idő óta most volt először olyan, hogy szombaton Marcinak volt meccse, vasárnap pedig Milánnak. 

Marcinak ez már a második meccse volt a tavaszi szezonban, már a múlt héten is elég tavaszias volt az idő, de  most még inkább egy egészen jó hangulatú, napsütéses délutánt tudtunk eltölteni a pálya szélén az apukákkal, anyukákkal. Persze a jókedvhez biztos az is hozzájárult, hogy Marciék győztek, és jól is játszottak, ilyenkor könnyen vidámkodunk ott a lelátón :-) Nemcsak a gyerekek, de már mi szülők is elég jól összeszoktunk, nagyjából ugyanazok járnak ki, és állják végig a gyerekek meccsét évek óta, mondhatni van egy stabil B-középünk :-) 

Másnap pedig Milánnak volt végre meccse. A december 30-i születésével ő kicsit szerencsétlenül járt, mert idejekorán kiöregedett az U akármiből, ennél az egyesületnél pedig nem volt nagyobb korosztály akkoriban. Máshová pedig nem akart menni, így türelmesen kivárta, hogy beleöregedjen az egyesület felnőtt csapatába, akik néhány 16-17-18 éves fiúból, és egyetemistákból állnak. És már nagyon lelkes volt. Én meg nagyon aggódtam, mint mindig), hogy majd milyen lesz, és mennyire lesznek "állatok" a nagyok. 

Sajnos ők vereséggel kezdtek, de nem volt igazságos vereség, és szó mi szó, az ellenfél elég barbár is volt. De ettől függyetlenül nem szegte kedvét. Ilyen a foci, van, amikor győzelem van, van, amikor vereség. 

Sítáboros

 Az, hogy mennyire nem vagyok nagy barátságban a téllel, már bizonyára nyilvánvaló. Így nem meglepő, hogy a síelés, mint sport, vagy mint szabadidős tevékenység nem véletlenül maradt ki egész ideág, és eztán, a repertoáromból. 

Sosem voltunk síelni, és igazából soha fel sem merült bennem még a vágy sem, hogy ki kéne próbálni, mert már a gondolatától is, hogy aláöltözet, sínadrág, ilyensál, olyan zokni, sisak, miegymás... hát köszönöm... én jobban szeretem, amikor nyáron csak felkapok egy rövisnadrágot meg egy pólót, és már futok is. 

Na de van nekünk egy Milánkánk, aki már tavaly is belengette, hogy szeretne jelentkezni sítáborba. Már tavaly is azt mondtam neki, hogy nemigen támogatom, mert 1. nincs hozzá semmilyen felszerelése, 2. szerintem baromi veszélyes, 3. nem mellesleg k..va drága. 

Szerencsére tavaly még várólistára sem vették fel őket. 

Na de idén valahogy a fülükbe jutott, hogy van egy "nemhivatalos" sítábor is a suliban, amit a 12-dikesek ofője szervez, elsősorban a 12-dikeseknek, de idén volt több szabad hely is, és bevették a mi kis 10-dikeseinket is. 

Ez állítólag egy "lowbudget" sítábor, a másikhoz képest. Hát én ebből csak a budget-ot éreztem, a low-t nemigen. 

Had ne mondjam, hogy borsózott a hátam ősz óta ettől az egész síeléstől, de csak eljött a március 1.je, amikor is buszra szálltak és meg sem álltak az osztrák Alpokig. 

Ez volt tegnap. 

Szerencsésen megérkeztek. Egy közeli falu paplakjának az ifjúsági szállásán alszanak. Ezért kerül valamivel kevesebbe, mint a másik olasz tábor.

Ezideáig nem sok mindent tudunk, mert tegnap már nagyon későn hívott Milán, akkor hagyták abba a pingpongozást, ma pedig reggeli utn mentek a pályára, de csak pár szót váltottunk, hogy milyen jó volt, és most fáj a combja. 

Szóval elvileg jól vannak, és bizonyára nagyon élvezik az ottlétet. 

Én meg majdcsak túl leszek ezen a héten :-) 

Szerencsére ma este Máténak lesz koncertje, holnap pedig audit lesz a cégnél, úgyhogy csak elterelődik a gondolatom Milánkáról :-)