2016. november 30., szerda

Esték

Van az estéinknek egy nagyjából megszokott menete, amihez többé-kevésbé, (kisebb-nagyobb veszekedések árán) tudjuk is tartani magunkat. A vacsora-fürdés sorrendet szoktuk váltogatni, meg hogy kinek olvassak először mesét, aztán mire ez lecseng, szépen mindenki megy a helyére, és alszik. Leszámítva Marcit, aki nem, és nem hajlandó az ágyába feküdni, így ő még mindig velünk alszik, amivel nincs is baj, egészen addig, amíg nem változik kispolippá. 😵
Feri a héten nincsen itthon, elutazott. Ilyenkor most már menetrendszerűen Milán odavackol a helyére, aki állítása szerint csak akkor tudja kipihenni magát, ha ott alszik mellettem, és milyen kár, hogy nem olyan a lakásunk,hogy közelebb legyen az ágya a miénkhez, mert ő azt szeretné. Hmmm... csak mondom, hogy nem egy 20 szobás villában lakunk ám, hanem egy 60+egynéhány m2-es lakásban, ahol gyakorlatilag 5 lépéssel átszelhető az a hatalmas távolság a két szoba között. Milán szerint ez rengeteg! Szóval ilyenkor ő odaköltözik. 
Hétfő este megyek a kisszobába, keresem Milánt a helyén, sehol. Kiabál, odaátról, hogy "itt vagyok a helyemen!!!" jaaaa, vagy úgy!!!!
Marci mellette fekszik a "helyén". Puszi-puszi, jó éjszakát, aludj jól, mire Marci tanácstalanul megkérdezi:
 - De akkor kinek szóljak, ha éjszaka pisilnem kell? Milánnak?
- Nem, nekem. 
- De én apának szoktam! és most Milán fekszik itt, ha így erre fordulok! ( és befordul jobbra)
- Jóóó, de Milánt ne ébreszd fel!
- Jó.

A másik. Ilyenkor mindig megbeszéljük alvás előtt, hogy mikor jön haza apa, és hogy hányat kell még aludni addig. 
- De miért ment el?
- Dolgozik. 
- De akkor most nincsen apukám!- és keservesen sírni kezd. Olyan igazi legörbülős szájú, krokodilkönnyes gyereksírással. Annyira cukiiiii! 
- De van apukád, csak most elutazott.
- Nem, nincs itt mellettem, akkor nincs apukám! 
Végül csak sikerül ezen túllendülnünk. 

2016. november 29., kedd

Milánmese

Már vagy két hete rakosgatom itt a gép mellett azt a spirálfüzetből kitépett csíkos papírlapot, amire egy délután Milán rákarcolt egy mesét. 
Az ötlet, hogy mesét ill. könyvet írnak, Mátétól jött, aki neki is állt egy történetnek még korábban, csak aztán feledésbe merült, és most megint elővette. Majd ezt is megmutatom, begépelem, pláne, hogy  nagy tervei vannak a majdan elkészült művel. A múltkor már számolgatta, hogy hogy kinek fog belőle adni. Egyelőre a házi nyomtatásban és terjesztésben gondolkodunk, aztán majd meglátjuk 😻 Szóval Máté is keményen dolgozik, csak az ő munkáját több idő digitalizálni, de tervben van. Ő már két fejezetet megírt. 😃
Szóval Milán is írt egy mesét. 


 A mókás egér 
( írta Mészáros Milán)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egér, mókás egér. 
Mikor kijött az odújából, kitalálta, hogy megegyen egy almát. De nem tudta leszedni. 
Az egér gondolkodni kezdett, de nem jutott semmi az eszébe.


Ha elemezni kéne, akkor azt mondanám, hogy kompozícióilag teljesen korrekt, van bevezetés, cselekmény, majd egy hirtelen lezárással a végkifejlet az olvasó fantáziájára van bízva.

2016. november 27., vasárnap

Korcsolyaszezon indul

Döbbenet, hogy ez a november mennyire gyorsan elszaladt! Nem? Pikkpakk, csütörtökön már december. El is kezdődött már az év végi őrület, sorra jönnek a suliból-oviból a levelek,  mi legyen a mikulás-csomagban, ki veszi meg, mennyiből, kinek adjuk a pénzt, és hogyan, mit kapjanak a gyerekek, megajándékozzák-e egymást vagy sem, tanítónénik mit kapjanak, mennyiért, ki szedi össze, ki intézi, az nem lesz jó, ne legyen annyi, az kevés lesz, legyen más... stb...  
Az évek során már egész jól megtanultam ezeken átbillenni, és nem beszállni, csak akkor amikor valami már nagyon bántja a csőrömet. Leginkább már csak a végkifejletet szeretem tudni, kinek és mennyi pénzt kell adni. 

Amúgy meg tesszük a dolgunkat. Máténak a nyakán van az első hegedű megmérettetés. Nem kell nagy dologra gondolni, de azért mégiscsak egy hegedűvizsga. A süss fel napot fogják húzni, meg még 2 dallamsort a könyvből, amit most kezdtek el gyakorolni. Szerintem egész jól megy neki, a fülemet legalábbis nem sérti, amikor gyakorol. :-) 9-én lesz a vizsga, előtte szerdán lesz egy minihangverseny, amin bemutatják majd közönség előtt, hogy mivel készülnek a vizsgára. Hát nagyon izgi! :-) 

A héten kezdődött a suliban a jégkorcsolya. A szervezéssel és az időpontokkal senki ( a tanárok sem) sem elégedett, az információáramlás a gyakorlatilag nulla. Úgy van, hogy 1 busz  viszi-hozza a gyerekeket körjáratban, és általában 2 osztály megy egy járattal, egy időpontra. Mátééknál nem jelent meg másik osztály a busznál, úgy, hogy már ők is eleve 5 perccel később érkeztek le a suli elé. Felszálltunk, leültünk, és mondta A. néni, hogy nem tudja, hogy mi van, mert akárkit kérdezett, senki nem tudta, hogy ki jön velük, jön-e egyáltalán valaki, a párhuzamos 3-dikos tanítónénit is kérdezte, de az sem tudott semmit. Így végül elindultunk. És már majdnem a jégpályánál jártunk, amikor csörögtek a sofőrnek, hogy ottmaradt egy osztály. De akkor hol voltak egészen addig? És ha az van megbeszélve, hogy 10.20-kor indul a busz, és ehelyett 10.30-kor indult el, és akkor még nem volt senki a suli előtt, akkor mit csináltak addig??? Vagy ha látják 20-kor, hogy még 10 gyerek nincs készen, akkor miért nem lehet előreküldeni valakit, hogy szóljon a busznak, hogy várja meg őket, vagy rácsörögni Angéla nénire? Na szóval... így működnek mifelénk a dolgok. Végül persze ők is odaértek, visszament értük a busz. 

A korizás meg jó volt, szép idő volt nagyon. A harmadikosok már nagyon ügyesek, az én szememben profik. És ami nagyon szembetűnő tavalyhoz képest, már sokkal jobban boldogulnak egyedül is a korivételnél. 
Bezzeg a kicsik! Na hát ott aztán volt minden! De végül mindenkinek került korcsolya a lábára, kesztyű a kezére, sapka a fejére :-) 
Édesek voltak, ahogy felsorakoztak a pálya szélén, majd mint a kispingvinek bekacsáztak a jégre. Két csoportra osztották őket, voltak a teljesen kezdők, és a kicsit ügyesebbek. Milán az ügyesebbek közé került. Az ő lábán volt már tavaly is kocsolya, és ez a minimális rutin látszott is rajta. Talán egyszer esett csak el, akkor is csak azért, mert mellette 2 fiú idiótáskodott. 


Máté a zöld kabátos kisfiú előtt
Milánék 




Még 10-szer mennek február végéig. Ebből Máténak egyet már tuti ki kell hagynia, mert hegedűvizsgája lesz. Egyelőre nem bánkódik miatta, tudomásul vette. 
Tehát az idei korcsolyaszezon megkezdődött :-)

2016. november 23., szerda

Nyílt órák és fogadónap

Túl vagyunk az őszi nyílt órákon, ( múlt csütörtök), és a fogadóórákon is ( most hétfő). Mondhatnám, hogy ez is pipa, mert nagy meglepetések nem voltak, se itt se ott. 
A nyílt órákat felváltva ültük végig Ferivel, egy-egy órát az elsőben és a harmadikban. Mátééknál matek-nyelvtan volt, Milánéknál matek-olvasás. Én Angéla  néni kora reggeli matek órájához nem éreztem magamban kellő erőt, így én egy elsős matekkal indítottam, számoljunk 6-ig oda-vissza, ez az ami reggel 8-kor nekem való :-) Jó volt az óra, egészen pörgős volt, de nem olyan Angélanénisen, annál azért kevésbé. Volt vetélkedő, csoportmunka, önálló feladat, és sok dicséret. 
A harmadikos matek a szokásos tempóban és ütemben zajlott, Feri azt mondta jó volt, olyan amilyen szokott lenni. Az anyukáknak akikkel a szünetben beszéltem azért eléggé zsongott a fejük már így első óra után. :-) A százas számkörben dolgoznak Mátéék egyébként éppen most, mármint többszázas. Műveletek háromjegyű számokkal, vagy mi. 
A nyelvtan óra hasonlóan melós volt harmadikban. Egy ilyen nyílt órás délelőtt után teljesen megértem a srácokat, hogy szét vannak csúszva délutánra, nagyon kemény! Jóóó, A. néni egyébként is ezer százalékon pörög, és beszél, és magyaráz, és kérdez, és visszakérdez, a gyerekeknek folyamatosan ébernek és válaszkésznek kell lenniük, szóval elég megterhelő szerintem. Félúton volt egy kis önálló munka, pihenésképp, de aztán folytatódott minden a korábbi ritmusban és hangulatban. Összetett és rokonértelmű szavakat és a ki-mi, kit-mit, kiről-miről, kire-mire, stb.. kérdésekre adott válaszokat veszik, plusz ismétlésképpen a főnek típusai is elhangoztak.  Egyébként mindig az a benyomásom, hogy a gyerekeknek nem gáz ez a feszített tempó, ügyesen felveszik még a gyengébbek is a ritmust, és nem is igen lankad a figyelem. 
Mondjuk ültek is mint a cövek, nem úgy, mint az elsőben, ahol azért volt ugribugri, meg fészkelődés. 
Feri olvasáson volt Milánéknál, és hááát.... ahogy kijött, az első szava az volt, hogy ez borzalom volt. De nem beszéltünk többet, azt mondta majd este. Aztán olvastam nap közben a többi szülő üzeneteit, és benyomásait, és rendre mindenki oda volt, hogy milyen klassz volt minden, meg hűűűű, meg háááá. Aztán persze kiderült, nem elsősorban az óravolt a borzasztó, hanem az, hogy szegény Milánnak a szavak betűzése már nem annyira kihívás. (egyáltalán nem az), és azért eléggé látványosan tud unatkozni. De azért egyszer őt is felszólították, kiolvasta, hogy ci-pó, kapott rá egy pirospontot, és szevasz. Kicsit elszoktunk már attól, hogy hol kell tartania egy "normál" elsősnek. Az, hogy Mátéval azért nem volt annyira egyértelmű, hogy a szótagokat összeolvassuk, és vért izzadtunk/tam vele, hogy nem m-a-c-i, nem is ma-ci, hanem maci, az már feledésbe merült. 

Aztán a fogadóórán minden tanítónénivel váltottam pár szót. Milánról nem tudtak sokat mondani, csak dicsérték, és meg voltak vele elégedve. Szokott kapni plusz feladatot, számos színezőt, ilyesmit, és olvashat is ha ahhoz van kedve, ha a leckéjével megvan. Ami mindig megvan neki, mert van, amikor már órán megcsinálja. Lapítottam is nagyokat a folyosón, amikor más anyukák a leckemennyiségre panaszkodtak, és hogy mindig marad otthonra, meg ilyesmi, a szokásos problémák. Milánnak nemhogy otthonra, de a tanulási időre sem marad házija. Persze nagy könnyebbség, hogy az olvasást nem kell külön gyakorolni. Időnként kibetűztetem vele a tankönyv betűsorát, de hétköznapokon nem szoktunk ezzel foglalkozni. Magatartásával pedig nincs jelentős gond. Semmi olyan, ami szót érdemelne. 

Tulajdonképpen Mátéval is elégedettek. Csütörtökön mondjuk odavetette A. néni, hogy Máté újabban megint varnyog, indokolatlanul hangos, és többször idiótáskodik, mint kellene, de azt hétfőn kicsit tompítottuk, mert mondtam neki, hogy ezt leszámítva, mármint az idiótáskodást és a hangosságot, ami örök probléma nála, ezt leszámítva én nagyon meg vagyok elégedve vele, mert soha ilyen lelkiismeretesen még nem dolgozott, és nem tanult, mióta iskolás, és ezt Angéla néni is aláírta. 
Erről az ordibálásról meg majdcsak leszokik egyszer, és megérti, belátja, megérzi, hogy nem kell ez a produkció ahhoz, hogy figyeljünk rá, még ha ő is úgy is érzi, hogy folyamatos versenyhelyzetben van itthon is, meg a suliban is. Vannak azért jobb időszakok, meg vannak rosszabbak, attól függ ez, hogy mennyire van leterhelve, és mennyire tudja ezt a terheltségét egyéb módon levezetni. Általában a fölösleget szokta varnyogás formájában kiadni magából. Hát majdcsak alakul ez még, ahogy már eddig is sokat változott. 

Szóval... nincs más hátra, mint egy utolsó nagy lélegzetvétellel kihúzni a karácsonyi szünetig. Nem fogunk unatkozni. Hiszen ezer dolog van még addig, a szokásos karácsonyi ünnepségek mellett, lesz még hegedűvizsgánk, lesz még zeneiskolás hangversenyünk, amin elvileg a kicsik ( értsd. nagyon kezdők) is húznak majd valamit, lesz focizáróbuli, Mátészülinap, és ki tudja  még mi. 

Vasárnap advent első vasárnapja. Szokás szerint még nincs koszorúnk, de nem kizárt, hogy addig még lesz. Jövő héten indul az adventi naptár, arról legalább már van elképzelésem, már csak kivitelezni kell. Huhhh.... Az ajándékok alakulóban vannak, elvileg nem állok annyira rosszul. 
Ami persze nem jelent semmit. 

Ennyi. 

2016. november 18., péntek

Isten hozott, Pici Nándi!

Óóóó, ha nem kapkodom el úgy ezt a tegnapi kétezredik bejegyzést... de sebaj....

A lényeg, hogy tegnap délután végre, végre, megszületett pici Nándibaba, tesómék harmadik kisfia!
Így most már 6-ra gyarapodott a csibészek száma!

Isten hozott, Pici Nándi! Nagyon vártunk már :-) Legyél nagy és erős, boldog és vidám!


2016. november 17., csütörtök

Milán levele

Az e havi Tappancs újságban volt egy oldal, amit kivágva, kiszínezve, megírva, összehajtva egy levéllé alakul át a Mikulásnak. Na Milán ennek neki is ugrott a hétvégén, és vágott, némileg színezett is, mert a hóembert meg a hópelyheket nem színezte semmilyenre, majd szépen odakanyarintott a kijelölt helyre egy stramm ki levelet.
Előtte kérdezgette Ferit, hogy mit írjon, meg hogy, meg egyáltalán, ő meg mondta neki, hogy szépen mutatkozzon be, és írja le, hogy mit szeretne kapni, mit hozzon neki a Mikulás. Leírta, összeragasztotta, megcímezte, és kész is volt. Megígértette, hogy majd másnap feladom a postán.
Másnap rohangálós délelőttöm volt, és amikor hazaértem, hónom alatt a teregetnivalóval megpillantottam az asztalon a feladásra váró levelet.


Ferivel voltunk itthon, a gyerekek még suliban, mondtam, hogy gyorsan olvassuk el, mert hát csak tudnunk kell, mit kell hoznia a Mikulásnak, aztán tegyük el a levelet, mondván elküldtük.
Feri nyitotta, én meg izgultam, hogy vajon mi lehet benne. Azok alapján, hogy mi mindenre mondják a boltban, vagy a tévében látva, hogy húúúú nekem ilyen kell, ilyet is kérek, olyat meg vegyünk, csak úgy pörögtek a szemem előtt a mindenféle kilövőpályák, nurf puskák, csodatranszformerek, mit tudom én mik....
Aztán elolvastuk a levelet....








Mészáros Milán vagyok, 6 éves tanuló. 
Kedves Mikulás, jól viselkedtem egész évben, kérnék tőled egy csokit, meg egy olyan tojást, amiből egy dinó kel ki. Szeretlek. 













A dátumnál valami félrecsúszott, a kettes meg fordítva sikerült, pedig azt már pont tanulták is a suliban. Sebaj. 

Még most is bőgök, ha ezt olvasom! Akkor is bőgtem! Már az is, hogy ír a Mikulásnak, már az is olyan megható, és olyan aranyos. Nem volt eddig szokásuk. De az, hogy gyakorlatilag bármit kérhetett volna, BÁRMIT, kacsalábon pörgő villogó megarobotot is hat puskával, hiszen nem tőlünk kéri, hanem a Mikulástól, aki elhoz neki bármit, ha jó gyerek volt! De nem, ő csokit kér és dinós tojást! Ez engem annyira meghat, hogy legszívesebben futnék és én magam hoznám le neki a csillagokat a csoki és a dinótojás mellé. 

Annyira imádom!

Amúgy meg... ez volt a 2000. bejegyzésem. Tatatadáááámmmm! 
Tökvéletlenül, de napra pontosan 11 év 2 hónap kellett ahhoz, hogy ennyit idepötyögjek, ebből az második ezer 5 év alatt gyűlt össze. Vannak termékenyebb, és terméketlenebb időszakaim. Most épp a kevésbé produktívabb időszakokat élem, de gondolom ez is majd egyszer csak átbillen.
Azért döbbenet!
Gondolom lesz majd 3000 is. Ha minden nap írnék, amit nem teszek, akkor nem kellene egészen 3 év, és máris ünnepelhetnék megint. Így viszont ki tudja, meddig kell még olvasnotok ;-)

2016. november 15., kedd

Mostanában

Újabban egyre gyakrabban csodálkozom rá arra, hogy milyen nagy már.  Mindegyik olyan nagy lett az idén, de legtöbbször Mátéval tűnik fel. Leszámítva, amikor elszáll az agya, és kergemódon óbégat fél napot is, egész korrekt szokott leni mostanában. Lelkiismeretesen teszi a dolgát, tudja, mikor van itthoni házija, és szinte szó nélkül le is ül és csinálja. Emellett egy csomó külön feladatra is jelentkezik, tudásbajnokságot csinál, most jelentkezett lük versenyre, meg Zrínyi matekra is. Nem elvárás nálunk, hogy bármilyen helyezést elérjen, nekem már bőven elég öröm, hogy magától vállal be ilyesmiket, és amennyire kedve és ideje van még készül is rá. 
A legjobban mégis azt szeretem, amikor hegedül :) Soha nem is gondoltam volna, hogy majd ennyire fog neki tetszeni, hogy majd ennyire szereti majd csinálni, sőt, amikor váratlanul a hegedűt választottuk tavasszal, a könnyebbnek mondott fúvósok helyett, akkor volt bennem némi para, hogy majd ráun, hogy mégsem fog neki tetszeni, hogy majd nem jönnek elég gyorsan a sikerélmények, de szerencsére nem így lett. Sokkal jobban szereti, mint ahogy valaha is gondoltam volna, és olyan kis lelkes, hogy én még ilyennek sosem  láttam. Pedig közben a tanárbácsija 2 hónapra elment egy hajóra hegedülni, és most helyettesítő tanárnénije van, de ő is nagyon aranyos, és kedves, és ő is nagyon dicséri Mátét, hogy nagyon ügyes. Én ezt nem tudom megítélni, de tény, hogy nem kell hegedűvonóval kergetni a lakásban, hogy gyakoroljon, hanem sokszor elég csak megemlíteni neki, hogy még ott van a hegedű is, de van amikor magától is előveszi, és gyakorol. Döbbenet! És már igazi kottából hegedülnek, ami nekem maga a csoda! 
Most azt találta, ki, hogy majd a karácsonyi ünnepségen előad valamit. Mondtam neki, hogy beszélje meg a hegedű tanítónénivel, hogy ő hogy látja, lehet e ebből a tervből valami, vagy majd csak tavasszal. 

A kedvenc pillanatom Mátéval kapcsolatban még mindig az, amikor a hegedűóra végén kijön a teremből, én a folyosón kicsit távolabb ülök, mert ott van fény, és jön Máté, iskolatáska a hátán, hegedűtok a kezében, és mosolyog, és boldog, és olyan szépen mutat abban a nagy gimnáziumban :-) 

A hétvégi kedvencem pedig az, amikor kint voltak a kertben, a kicsik trambulinoztak, Máté pedig gereblyézgetett, és ahogy kilépek a teraszra azt látom, hogy Máté áll a trambulin mellett, gereblyével a kezében és szépen énekli a szegény legény vagyok én kezdetű népdalt. Úgy állt ott, mintha egy színpadon állna, és nagyon szépen énekelt. Feri azt mondta, később gereblyézgetés közben meg csak úgy szolmizálgatott magában. Hát nem édes? :-)

Csütörtökön nyílt órák lesznek az iskolában. Az első két órára lehet bemenni, még nem tudom milyen formában fog ez megvalósulni, hogy Feri ott tud-e maradni mind a két órára, és akkor egyikünk az egyik gyerekhez megy, a másik a másikhoz, majd cserélünk. Máténál már sokszor voltam nyílt órán, ez most nem hoz annyira lázba, inkább Milánkáékra vagyok kíváncsi, de jövő hétfőn fogadóóra is lesz, ami már sokkal izgibb. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy Angéla néni is észlelte-e a pozitív változásokat Mátéval, és hogy ő hogy látja. 

Milán az egy külön tészta... most ő van a legérzékenyebb időszakában. Annak ellenére, hogy láblógatva veszi az iskolás akadályokat, mert tényleg mindig mindennel készen van, mindent megcsinál, és mindent tud, van benne egy folyamatos megfelelési- és teljesítménykényszer, ami viszont nagyon megterheli őt lelkileg, ami viszont nagyon lefárasztja fizikailag. Sokszor mondja, hogy unatkozik órákon, mert olyan "bébiseket" tanulnak. Tény, hogy Milánnak az összeadás-kivonás 5-ig már nem kihívás. De nem tanítjuk itthon külön, nem mondjuk neki, hogy gyakoroljon, nem olvastatjuk, ő ezt csinálja magától, és hetente kiolvas egy könyvet, míg Mátét úgy kell győzködni, hogy vegyen a kezébe egy könyvet, és olvasson egy kicsit. Milán ilyen. Már van olyan, hogy én mondom neki, hogy olvasson már annyit, mert az iskolában még azt betűzik, hogy ma-ci, ő meg már az x-edik komplett könyvét olvassa, de úgy, hogy reggel tök korán felkel, és az íróasztalánál még olvasgat, amíg nem hall kintről mozgást. 
De ugyanez matekból. Most, hogy Mátéék megint lük-öznek a suliban, és itthon is van pár lük füzetünk, most megint előkerültek, és csinálják. De Milán már azt a feladatsort csinálja, hogy 2 jegyű számok összeadása-kivonása, ami már erősen másodikos anyag. Máté azt mondja, hogy jól is számolja. Mikor mondtam Milánnak, hogy de hát az még nem neki való, még Máté mondta, hogy de hát tudja ezt is, az előbb is hibátlanra csinálta! Most csináljak vele? 
Emellett színez, amire most nagyon rákapott, szereti a számos színezőket, és a tappancs újságjával is teljesen update. 
Szóval a jövő heti fogadóórán lesz miről beszélgetnem Orsi nénivel is. 

Marci meg kis tündibündi lett mostanában. Jóóóó, van néhány kirohanása, de ahhoz képest, most egész baráti és elviselhető szintre szorul ez vissza. Most olyan kis fecsegős-éneklős lett ő is. Be nem áll a szája. Bár az oviban még mindig nem egy nagy szájkaratés, de amikor megyek érte, akkor mindig nagyon benne van valamiben, és a fényképekről pedig úgy látszik, azért jókedvű és haverkodó nap közben. Egyre inkább az az óvónénik szerint is. Múlt héten Ica néni születésnapját ünnepelték az oviban, és szokás szerint volt tánc, meg mulatság, és Marci nagyon rosszcsont módon kuncog össze a Tomival a sarokban :-) 
Ma fényképezés van az oviban. Nem fordított erre most túl sok energiát, hiszen az idén pont készültek a fiúkról profi fotók, szóval hagytam, hadd legyen abban, amit ő választ. Amilyen minősíthetetlen minőségű fotók szoktak az oviban születni, nem fűzök hozzá sok reményt úgysem. 

2016. november 10., csütörtök

Marci szerint

Marci, aki egyébként is igen fogékony mindenféle kreatívkodásra, kézműveskedésre, sokkal-sokkal inkább, mint bármelyik tesója, most rákapott a rajzolásra, és egyre-másra gyártja a úgynevezett családrajzokat. Nagyon édes, és nagyon lelkes, és úgy imádom, hogy kéri a papírt, hogy ő még rajzol egyet, amíg én elkészülök. Mint ma reggel is, ovi előtt még összedobott egy rajzot Ica néninek, amint épp Ica néni volt a házában, ás csillagok vették őt körbe. Nem készült róla kép, pedig nagyon klassz volt, mindenféle színű csillagok tündököltek szerte a papíron. :-)

A családról viszont abszolút elmondható, hogy Marci szerint Én állok a középpontban, nagy mindenhová elérő kezemmel-lábammal, mindentlátó szemeimmel, és mindenthalló füleimmel.
Eztán következik mindenki más. Apa, a szőrösarcú, egyik oldalán Marcival, másikon Mátéval és Milánnal.
Íme:


Döbbenet egyébként, hogy mennyire jól ábrázolja a testvéri leosztásokat, mert valóban, az esetek nagy többségében így van a leosztás, hogy Milán és Máté nagyon együtt tud működni, és van Marci. A méretekből pedig az is kiolvasható, hogy a Máté-Milán duóból Milán áll hozzá közelebb, ő kettőjük közül a nagyobb, a dominánsabb, és ez így is van, hogy ő játszik nagyobb szerepet Marci életében. Milán szívesen, és hamarabb leül Marcival játszani, építgetni, rajzolgatni, szerelgetni, mag Máténál erre már nemigen van példa, legfeljebb akkor, ha hárman csinálnak valamit. Máté-Marci páros maximum a vandálkodásban alakul ki spontán, akkor viszont közöttük is nagy szokott lenni az összhang.:-)
Nem csoda hát, hogy a jónéhány családrajz közül csak ezen az egyen szerepel Máté, az összes többin nem, mondván, Máté most nincs itthon.

pl. itt. Óriásanyu hajjal, a nagyobbik fekete Apa, a kis barna Marci, és a kis fekete Milán.


Alul pedig egy szép hosszú pöttyöslabda sorozatot láthatunk, ami az oviban a jele.

2016. november 6., vasárnap

Állatkert

Az őszi szünet idején ingyenes volt gyerekeknek az állatkert. 31-én még helloweenozás is volt, nagy buli, ijesztgetés, tökfaragás, de mi akkor nem voltunk itthon, meg egyébként sem vagyok oda a nagy tömegrendezvényekért, de gondoltam, ha lesz még szép idő a héten, akkor az állatkertbe azért csak jó lenne elmenni. Marci nagyon szeret állatkertbe járni, a nagyok, különösen Máté már nem annyira villanyozódik fel, pedig rengeteg olyan lehetőség is van, ami nagyoknak való, és nem merül ki a sima állatnézegetésekben.
És hát kár lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, hogy a gyerekeknek nem kell fizetni, mert egyébként 3 gyerek plusz egy felnőtt az már egy fél vagyon. Pláne úgy, hogy pár óránál tovább nem tudunk maradni, mert Marci azért mégiscsak elfárad, elálmosodik.
Szerda volt a napja, amikor is reggeli után úgy tűnt, hogy aznap még szép őszi időnk lesz. ( és be is jött, másnap már hideg volt, és szél), így hát összeraktam egy mini túlélőzsákot, és már indultunk is.
Nyitásra nem sikerült odaérnünk, pedig azt terveztem, hogy ne legyenek még olyan sokan, de szerencsére még nem volt sor a jegypénztárnál és bent is elég szellősen voltunk még akkor. Később, ahogy telt az idő már gyűlt a tömeg is, és amikor eljöttünk, na akkor már voltak rendesen.

Milán lett kezdetben a túravezetőnk, ő nézte a térképet, hogy merre menjünk, persze aztán más felé is elkalandoztunk, de akkor mindig megkereste, hogy hol vagyunk éppen, és újratervezett.

Marci nagyon bátran bement a kecskékhez, és megsimogatta őket.


A kis orángutánbébi volt az egyik legaranyosabb, meg ahogy az anyukája terelgette, óvta, féltette.
Marciék nemrégen voltak az oviból is állatkertben, és nagyon jól emlékezett, hogy hol mit látott, és mondta, hogy akkor most menjünk be a majomházba. Be is mentünk, aztán ott valahogy rátértünk egy folyosóra, ami bevitt minket a Varázshegybe, közben ősemberkoponyákat, meg mindenféle őskori dolgokat nézegettünk a falon. Na ez nagyon tetszett Máténak! Mondtam én, hogy van itt mindenkinek a kedvére való :)


Nem akartam nagyon sok időt tölteni a hegy belsejében, bár már régen jártunk benne, lett volna néznivaló bőven, de olyan szép idő volt kint, hogy inkább kint akartam lenni minél többet. De ha már odatévedtünk, hát az alsó szintem körbejártunk, aztán az egyik teremben éppen kezdődött egy állatbemutató, ahová végül csak beültünk. Na ott mutatott a bácsi nekünk gyönyörűszép hóbaglyot, mint amilyen Harry Potternek van.:)

 Meg itt lehetett vadászgörényt simogatni, miközben a bácsi vicces doglokat mesélt az kis állatról, ami nagyon tetszett a fiúknak. Ki is találták, hogy most már egy vadászgörényt ( is) szeretnének.
Kifelé pedig ebbe a mókás, visszafelé járó órába botlottunk. De jól mutatta az időt.
Ahogy kijöttünk a hegyből, Marci megszólalt:
- Na akkor most uzsonnázzunk! Keressünk egy üres padot! Hoztál valami finomságot?

Ez is olyan ovis szokás, hogy szépen leülnek a padra piknikezni :) Hát leültünk mi egy kicsit.

 Dinópalánták.

 A másik érdekesség volt, amit a szokásos körutunkon kívül csináltunk, az az volt, hogy Milán ráakadt a pingvinek mellett egy ajtóra, és bementünk. Bent a nagyhegyen mindenféle dögevők röpködtek szabadon. Brrrráááááá. Szerencsére akkor épp nem röpködtek, mert éppen ettek, de az is gusztustalan volt, ahogy ott tépkedték a húst a csőrükkel. Nem is időztünk nagyon sokat ott, mert a fiúk felrohantak egy lépcsőn, én meg utánuk, ami fölvitt minket a hegy tetejére, ahol én még sosem voltam! És olyan szép kilátás volt onnan az őszi állatkertre, és a liget egy részére!




Állatkerti Nagytó. Éppen takarították, és nem voltak rajta kacsák. 
 A sétának végül Marci vetett véget, aki sopánkodott, hogy neki pisilnie kell. És mivel a legközelebbi vécé, amiről én tudtam, az pont a bejárat mellett volt, így mondtam, hogy akkor most már induljunk kifelé és hazafelé. Nem nagyon ellenkeztek, alaposan elfáradtak szerintem.


Kicsit megálltak még a ligetben a játszótéren, másztak egy sort, meg Milánnak vissza kellett szaladnia a hátizsákért, amit lerakott a padra és ottfelejtett.
Végül mindenki jól érezte magát, még Máté is :)




2016. november 4., péntek

Agyukra ment

Míg a két kisebb gyurmából készít szőnyegeket, mert szőnyeggyárosat játszanak, és azzal rakják végig a szekrény előtt a padlót, ( nem, nem akarom látni), addig a Nagy, aki 10 perccel ezelőtt lejátszott egy egész Sztárban sztárt úgy, hogy ő volt az összes énekes Vásáry Andrétól Kocsis Tibin át Veréb Tamásig, ő volt Tilla, és az egész zsűri egy személyben, most éppen azt hallom a szobából, hogy Ő most a Magyar Tudományos Akadémián fejleszt ki titkos dolgokat.
Közben a szőnyegesek berontottak az akadémiára, "Minden a szőnyeggyáré!" felkiáltással, és hogy el kell vinni a szőnyegeket tisztítani, ezért most be kell zárni az akadémiát.

Egy őszi szünetes kora este Mészároséknál című szösszenetet olvashattátok :-)

Unokatesók

Ha már az egy héttel korábbi profifotós kinti fotózás nem jött össze, viszont egy héttel később, az ország másik végén ragyogóan sütött a nap, hát tettünk egy nagy kört a gyerekekkel. Hozzácsaptunk a mi hármunkhoz még kettőt, és már mehetett is a móka. 
Az egész projektnek a minihelikopterezés volt a mézesmadzagja, mert az azért nyilvánvaló volt, hogy ha azt mondom a srácoknak, hogy na gyertek menjünk ki a tóhoz sétálni, közben tolnék rólatok pár képet, hát elhajtottak volna a sunyiba. Így is, amikor próbálkoztam összeterelni a jónépet, de legalább az illúziója megvolt annak, hogy csinálunk egy közös képet a fiúkról. 

Mindig mondom, és továbbra is fenntartom, hogy 2 gyereknél többet egyszerűen fizikai lehetetlenség együtt fotózni úgy, hogy mindegyik jól nézzen ki rajta. Már a 3 is lehetetlenség. Na de 5? 
Kicsit megnyugtatott azonban a tény, hogy a profinak is meggyűlt a baja a gyereksereggel. Azóta már kézhez kaptuk a nyers képeket, és hát... ott is van ám minden... persze jó képek is, de ezek többsége azokból kerül ki ahol a gyerekek egyedül vannak. A csoportos képeknél mindig van valami. Hol az egyik vakarózik, hol a másik néz félre, hol a harmadik vág idétlen fejet. Szóval erősen kompromisszumos az, hogy melyik képet tekintjük jónak. Na de erről majd később. 

Szóval fogtuk a srácokat és kivonultunk a pályára repülőzni. Sajnos a kis helikopter csak keveset bír, kevesebbet, mint ameddig a fiúk ellennének vele, aztán tölteni kell. Kicsit röpködtek, aztán mondtuk nekik, hogy menjünk nézzük meg a kacsákat, addig töltődik a kütyü, és hazafelé még lehet repülni. Nem voltak mámorosan lelkesek, de azért jöttek. 
A tónál nagyon szép idő volt. Ragyogott a nap, és nagyon szépen rendbe van téve a sétány. Jól lehetett futkározni, ás fára mászni. 
Fotózni már nem annyira, mert valakinek mindig volt valami kínja. 
- Szemembe süt a nap!
- Nem, nem állok Milán mellé!
- Nem állok Marci mellé!
- Nem férek föl a fára!
- Lecsúszoooook!
- Nem, az kis fa! Arra én nem mászok fel!
- Erre meg nem tudok felmászni!
- Szemembe süt a nap!!!!!
- Melegem van!
- Folyik az orrom!
- Pisilnem kell!
- Jajjj már megint fényképezni akarsz????
- Hagyjál már békén! 
- Úgysem fogok odanézni!

És még sorolhatnám, mi minden hangzott el. 
Azért én kitartóan próbálkoztam. Végül persze játszóterezéssel, levélrugdosással, és helikopterezéssel fejeztük be a délelőttöt. 
Arról meg már nem is beszélek, hogy valamelyik okostojásnak sikerült megfognia a lencsét, amit nem vettem észre, így nagyjából minden képnek a közepén van egy ujjlenyomat. Persze ezt csak itthon vettem észre, amikor ráraktam a gépre a képeket. GrrrrÁááááhhhhh!

Kedvencképem Lórikáról



Olyan jól kiválasztottam ezt a fát, fölsorakoztattam a fiúkat, hogy támasszák meg jobbról, balról, erre MArci behisztizett, hogy ő nem tud odanézni mert belesüt a szemébe nap! Így addig kellett forognunk, míg Marci hajlandó lett levenni a kezét az arca elől. Így viszont már nem voltak olyan jók a fények. :( Meg a fa sem állt olyan jól. Meg a türelem is fogyott. Meg különben is... minek még egy századik kép??? Kérdik ők.


MArci, a fanyűvő manó

Helikopterirányítás
Levélrugdosás

2016. november 2., szerda

Őszi várkirándulás

Péntek délután nanááá, hogy nálunk is kitört az őszi szünet. Bár a suliból már ebéd után haza lehetett volna jönni, mivel a fiúknak délután szolfézs is van, meg utána foci is, így nálunk ez felejtős volt. Szolfézsból ráadásul havi számonkérés is volt, szóval semmiképpen nem lehetett volna hiányozni. Ezzel kapcsolatban még mindig meglep, vagyis inkább rácsodálkozom, hogy Máté miket tud már! Nekem már a szolmizálás is maga a csoda, hogy egy dalt simán le tud szolmizálni, de felismeri a hangokat zongorán leütve, vagy fordítva, le tud énekelni egy skálát, szóval mégiscsak ragad rá valami. 
Szombaton még volt Máténak egy szülinapi bulimeghívása aminek eleget tettünk, így csak vasárnap ültünk kocsiba. 
Azt találtuk ki, hogy ha már szünet van, és még szép napos is az idő, akkor kiránduljunk egyet hazafelé menet. A szép őszi hegyeknél nincsen szebb szerintem a világon! Én Hollókőre gondoltam, ahol a faluban voltunk már pár éve, de a várba nem mentünk föl. Babakocsival voltunk, és már a falu maga is épp elég kihívás volt így, nemhogy egy várnézés. Szóval a vár akkor kimaradt. 
De Feri azt mondta, hogy menjünk inkább Somoskőre, mert Hollókőre bármikor mehetünk. A bármikor egyébként a "kedvenc" szavam. Nálunk ez a sohával rokonértelmű. ( Jó nem mindig, és Hollókő tényleg bármikor útba esik, ha megyünk Ózd felé. ) 
Szóval...Feri javasolta ezt a Somoskőt, mert valami gyerekkori emléke fűződik oda, de nem volt benne biztos, de eszébe jutott, és szerette volna megnézni. Így hát Somoskő felé mentünk. 
Meglepően nem volt nagy kitérő a szokásos ózdi utunkhoz képest, alig kellett csak többet autóznunk. 

A Somoskői vár érdekessége, hogy a falu, Somoskő még Magyarországon van, de a vár az már Szlovákia. Trianonkor a falu is Csehszlovákia részévé lett, de egy befolyásos orvosnak köszönhetően, aki sikeresen megműtött egy francia tisztet, visszaadták Magyarországnak Somoskőt és Somoskőújfalut, de a várat nem. Évtizedekig csak a falu széléről lehetett megcsodálni a várat. 
Az első várat a 13. század második felében építették, és a környék bazaltoszlopait is felhasználták hozzá. Többször is gazdát cserélt, egy időben a Losonczyak tulajdona is volt, és állítólag itt szeretett bele Balassi Bálint Losonczy Annába, aki a későbbi Júlia-verseit ihlette. 
A török támadásokkor megerősítették, és sikeresen tartotta is magát a túlerővel szemben nagyon sokáig, de végül török kézre került, és megrongálódott. A pusztulása a Rákóczki-szabadságharc idején tovább fokozódott, és csak 1970-ben kezdték el felújatni. A wikipedia szerint ezek a munkák Szlovákia önállósodása után félbeszakadtak, de most úgy tűnt valami mégis újrakezdődhetett, mert látszólag új lépcsősorok, feljárók lettek kialakítva. De van még min javítani. Vannak egészen beomlott részek, remélhetőleg azokhoz is hozzá lesz egyszer kezdve. 


A vár felé közeledve kicsit elbizonytalanodtunk, mert mindenhol csak Salgó vára volt kitáblázva, de hiába tudtam/tudtuk, hogy az nem az, amit mi keresünk, mégis már majdnem ráadtuk a fejünket, hogy menjünk akkor oda. Végül mindegy, vár vár. De végül kitartottunk, és kiokoskodtuk azt is, hogy biztos azért nincs kitáblázva, mert már nem magyar földön van. Somoskőn aztán találtunk végre útbaigazító táblát, hogy menjünk csak fölfelé a hegyre, ott lesz a vár. És ott is volt! De még milyen klassz vár! Ahogy ott magasodott a hegytetőn, hát az nagyon ütős volt! 



Ahogy mentünk föl autóval úgy sűrűsödtek a parkoló autók, már-már azt hittük, hogy nem is lesz hely. De azok valószínű a szintén arra táblázott vadasparkba mentek, ide mi most nem mentünk el. mert fönt a vár alatti parkolóban azért még találtunk helyet.  Már a parkolóból is meseszépek voltak a környező dombok. 

A fiúk nagyon izgatottak voltak, hogy átmegyünk egy másik országba. Lépésenként kérdezték, hogy már Szlovákiában vagyunk-e. A hivatalos határ a vár alatti feljáró elején van. Régen kerítés is állt itt, ennek már csak a kerete van meg, de van Szlovákia tábla. 




 A kis bódéban a belépőt lehet euróban és forintban is fizetni. Hozzácsaptunk még egy hűtőmágnest is, amin viszont már csak szlovákul van a vár neve, de csak ilyen volt. 

A várba fölfelé iszonyat nagy szél volt, és jó hideg. De aztán föntebb, és a vár másik oldalán már olyan szépen sütött a nap, hogy szinte meleg volt. A vár sittysutty körbejárható, nem nagy, viszont nekem nagyon tetszett. Olyan várszagú volt, olyan igazi vár. Számtalan kis lőréssel, fallal, ablakkal, ahonnan ki lehetett nézni körbe-körbe. És hát a színpompás hegyek valami fantasztikusak voltak. A fiúk föl-le rohangáltak (volna), lépcsőn föl, lejtőn le, szerintem élvezték. 











A vár után továbbmentünk a vár alatti ösvényen, hogy megnézzük az Európában egyedülálló bazaltorgonákat. A vulkanikus működésnek köszönhetően ebben a térségben több helyen is látható bazaltkiömlés, de ennek a helynek a jellegzetessége a természetesen meghajló orgonák. Nem mondom, jól nézett ki. 









A vár alatt áll még egy Petőfi-kunyhó, mert 1845-ben Petőfi- kunyhó, annak emlékére, hogy Petőfi errefelé kirándult 1845-ben, és a táj szépsége őt is magával ragadta. Élményeiről az Útirajzokban is ír. Ebből részletek a kunyhó falán is olvashatóak. Petőfi túrájának emlékére az általa bejárt vasúti nyomvonalat Petőfi-sétánynak keresztelték, melyet bizonyára érdemes lenne végigjárni, egészen Salgó váráig. Hátha egyszer... 


Marci megpihent




A parkolóban bekortyoltuk az itthonról vitt meleg teát. Jól esett. A fincsi kolbászos szendvicseket már az ideérkezés előtt behabzsolták az éhenkórászok. 
Remek kirándulás volt. Van még erre lehetőség bőven. 
Tovább Ózd felé pedig szuper szerpentines, színes erdős utunk volt. Nagyon élveztük.