Márciusi ovis

Annak ellenére, hogy ebben a hónapban Máté sokat kihagyott az oviból, mégis nagyon produktív volt. Itthon nem nagyon lehet rávenni semmiféle kreatívkodásra, egyedül a festés az, amit szívesen csinál, és ha tényleg van hozzá kedve, akkor egész szépen kifesti a színezőben a képeket. Ha nincs, és egyszerűen csak festékezni szeretne, akkor meg az egész lapot bemaszálja feketére.
De az oviban nagyon lelkes, és szerintem szépeket is csinál, bár én ugye erősen elfogult vagyok:)

Ebből a kisautó az ugyan februári, és lehet hogy már mutattam is, de kellett a négy kép, hogy jó legyen  az egész. A kismadarat zsírkrétával színezték, aminek külön örültem, mert itthon ilyesmire rá sem néz, hiába kérdezgetem tőle, hogy nem akar-e zsírkrétázni, határozott nem a válasz. Ugyanígy elutasított, amikor felajánlottam neki, hogy fessünk olyan tulipánt és hóvirágot, amit az oviban festettek a többiek, amikor nem voltunk itthon, de erre meg kioktatott, hogy olyan tulipánt én úgysem tudok csinálni. Na bumm! Pedig ha hagyta volna, hogy kibontakozzak, még különbet is rajzoltam volna, de ha nem hát nem.

Ezért is örülök, hogy jár oviba, mert ott legalább kicsit leül nyugodtan, és alkot, és az óvónénik elmondása alapján szereti is csinálni. Szóval végképp nem tudom, hogy akkor itthon miért nem, de hát mindegy. Lassan Milcsi is belenő az alkotós korba, és akkor hátha együtt majd jobban fog menni.

Emellett egész sok mondókát, dalocskát tanulnak. Sok olyat amit már egyébként is tud, de ha azt énekelték az oviban akkor egész délután az a sláger nálunk. De sok olyan is van, amit én sem ismertem, ilyenkor próbálom az ovi folyosóján memorizálni, ( egy füzetbe ki vannak téve, hogy mit tanultak) aztán rákérdezek Máténál hogy hogy is van.

Ilyen a mostani két kedvenc is:

Zelk Zoltán: Hóvirág

Jó, hogy látlak hóvirág

Megkérdezem tőled

Mi hírt hoztál? Mit üzensz

erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán

vidd a hírt madárka

Útra kelt már a tavasz

itt lesz nemsokára.

Szalai Borbála: Katicabogárka

Katica-,

katica-,

katicabogárka,

jaj de szép,

jaj de szép,

rajtad a kabátka!

Olyan színű,

mint a pipacs,

hét gomb is van rajta –

tán a szabó

piros pipacs

szirmaiból varrta.

Aztán volt a héten színház az oviban, minden hónapban házhoz jön egy műsor, februárban a farsangon volt a bűvészbemutató, most pedig az Ördög három aranyhajszálát nézték. (Szerintem mondjuk  3 évesek még nem igazán értették, legalábbis Máté nem, de azért részleteket mesél belőle, hogy mi történt, de az egész történetet nem tudja.)

A hónap nagy áttörése volt szerintem, hogy már nem csak az óvónénikkel van, hanem a gyerekekkel is. Sokat emlegeti Bandit, azt mondja, ő a barátja:) mindenkinek tudja mi a jele, és most már a vezetékneveket is elkezdték tanulni.

A minap már jó ideje vártunk rá kint, amikor a dadus néni mondta, hogy Máté segít az ágyakat pakolni, így még kicsit várni kell. Bekukucskáltam, és nagyon aranyosak voltak, ahogy az ovis ágyakat annyi felől fogták ahány felől csak tudták, és rakták szépen egymás mellé. Mikor Máté a pakolástól kipirosodva kibotorkált rém büszke volt magára, és mutatta, hogy azokat az ágyakat pakolták ki, azoknak akik itt alszanak. Gondoltam gyorsan lecsapom a labdát, és megkérdeztem nem-e akar esetleg ő is itt aludni a többiekkel, ilyen ágyban. Lazán rávágta, hogy de igen szeretne, ennek ellenére a ruhája felé vette az irányt, és félútról a válla fölött visszadobta, hogy "de nem most":)

Végülis.... legalább már elgondolkozott rajta, mert eddig hallani sem akart semmiféle ottalvásról. De nem muszáj még egyelőre ott aludnia, akkor alszik ott, amikor akar. Én már annak is örülök, hogy a délelőttöket mosolyogva és lelkesen végigcsinálja.

Szeret járni:) Én pedig továbbra is szeretem, hogy szereti:)

Milán és a mákos süti

Milán két napja nem eszik. Leszámítva a reggelire beburkolt gyümölcs-joghurt kombót, piskótát és kölesbogyót, néhány szelet asztalról elorrozott süteményt, és persze joghurtot. Szóval összességében eszik, csak épp rendes főtt ételt nem hajlandó a szájába venni. Pedig tegnap spenót volt, ami az egyik kedvence. De zokogott amikor a szájába akartam tenni. Ma húslevessel próbálkoztam jó bőven tésztával, husival, répával, de megint csak a a zokogó elutasítást kaptam. Gondolom a foga jön, mert mintha meg lenne duzzadva az alsó ínye jobbról is és balról is.

De nem is ez az ami aggaszt. Tudom, hogy ha kelleni fog neki, akkor viszont megeszi még a küszöböt is, nem fog éhen halni, és még tartaléka is van.

Ami kicsit aggaszt, az az asztal belső sarkáról megszerzett diós- és mákos sütemény. Mert nem tudom, hogy 15 hónaposan ehet-e egyáltalán ilyesmit, és ha igen, akkor mennyi az a limit, amit még igen.

Máté sokáig nem evett diót, mogyorót, meg hasonlókat, mákot meg aztán végképp nem. De Milán egészen más tészta, ő aztán alapvetően tényleg jóevő, és bármit megeszik, ami előtte van. Így aztán vele nem is igazán tudtuk betartani olyan szigorúan a hozzátáplálási táblázatot, mint azt annak idején Matyival. Persze az allergén cuccokra azért próbáltam figyelni, de bármiféle igyekezetem ellenére mégiscsak idő előtt landoltak Milán pocakjában tojásos, tejes táplálékok, mézeskalács , és társai. Aztán persze mindig figyeltem, hogy nincs-e baja, de szerencsére eddig nem volt, nem lett.

Most sincs tulajdonképpen, csak azt a villámgyorsan leküldött 3 mákos sütit már elkezdtem sokallni, pláne hogy tegnap is lecsúszott belőle legalább 2.

Az interneten persze az 1 éves kor után nyugodtan-tól, a mákot még felnőtt korában se-ig mindent találtam. Úgyhogy most már végképp nem tudok semmit, csak azt hogy nem lett tőle baja, nincs rosszul, nincsenek pöttyei, csak a pelus van tele már 2 napja apró fekete mákszemekkel. ÉS mivel nem hajlandó rendes ételt magához venni, és mivel olyan jóízűen és boldogan majszolja, nincs szívem letiltani róla.

Az első igazi utcai séta

Nincs még egészen 1 hónapja, amikor Milcsi úgy döntött, hogy kétlábon keresztülszeli a szobát. És mivel mindig csak a kezdet nehéz, így innentől már ment minden mint a karikacsapás. A szobányi távolságot szépen lassan bővítette, lakáson belül csak a küszöböknél ereszkedett négykézlábra, majd már akkor sem. Aztán Milánóban a játszótéren egyik játéktól a másikig bátran elment, igaz a vége elég mellbedobósra sikeredett, ha a távolságot kicsit túllőtte.

Néhány napja már azt vettem észre, hogy itthon az esetek nagy százalékában már kétlábú. És irtó boldog, fülig ér a szája. Sokszor nem is csinál mást, csak jön-megy, egyik szobából a másikba, céltalanul, csak azért hogy menjen. Gyakorol:)

Ma amikor sétálni mentünk, (meg ügyeket intézni), már odafelé láttam, hogy nem jó neki most a kocsiban, ki szeretne jönni. Megbeszéltük, hogy most nem, de hazafelé ha még mindig nagy a lelkesedése, akkor jöhet a lábán. És hát a lelkesedés persze töretlen volt.

Kivettem. Azt a boldogságot az arcán látni kellett volna, leírni nem lehet. Fogtuk egymás kezét, és mentünk, és mentünk, és Ő büszkén pislogott fel rám, elismerést várva.

Matyi mint mindig most is érezte a pillanat ünnepélyességét, és nagy hanggal kürtölte szerte az utcán, hogy Milán sétálgat, majd a motorját félredobva becsatlakozott mellénk harmadiknak, és akkor egy darabig így mentünk. Mint a répás mesében, én fogtam Milán kezét, Milán fogta Máté kezét...

Majd két ház múlva Matyi ráunt a hatalmas tempónkra, és visszapattant a motorjára.

Így mentünk egészen 4 háznyi távolságot, amikor is Milán visszaült a kocsijába, és onnantól kezdve békésen nézelődött egészen hazáig:)

Újra oviban

Hogy minél előbb visszarázódjunk a hétköznapokba, így Matyi ma reggel oviba ment. Nem nyafogott hogy nem akar menni, sőt, lelkes is volt szinte, hogy megy apával. Egyáltalán nem okozott törést nála ez a sok hét kihagyás. Sőt az óvónéni szerint még önállóbb is lett, elment EGYEDÜL játszani a többiekkel, nem kellett Ibolya néninek is vele menni. Szerintem meg az van a háttérben, hogy Milánóba csak minimális mennyiségű játékot vittünk magunkkal, így most a sok játék teljesen elvarázsolja.

Arra a kérdésre, hogy mit látott külföldön Máténak csak egy dolog ugrott be, mégpedig, hogy volt egy csomó AlfaRómeó. Ebből az óvónénik arra következtettek, hogy biztos valami autókiállításon voltunk, azért mondja. De nem, az utcán van belőle egy csomó.

Az ajtóban aztán néhány irányított kérdésem alapján azért gyorsan elmondta még, hogy voltunk kirándulni Bolognában, és hogy ott nem akart a lábán jönni, csakis Apa nyakában.

- Mindig azt mondtam, hogy nem bírok jönni. (és tényleg!)

De legalább őszinte:)

Aztán nagy integetések és búcsúpuszik közepette távoztunk, hétfőig.

Itthon

Szeretek utazni, szeretek máshol lenni, és egy idő után haza is szeretek jönni. Amit nem szeretek, az a csomagolás. Se ki, se be. És nem szeretek korán kelni sem. Nagyon korán. Olyan korán mint ma. 3.25-kor csörgött a telefonom!!!!! Emlékeim szerint ebben az órában csak lefeküdni szoktam volt, hajdani fiatalkoromban, de kelni?????

De hát muszáj volt, mert még maradt reggelre egy kis pakolnivaló, olyanok, amiket csak reggel tudunk eltenni, meg a fiúkat is el kellett készíteni, és 4.15-re volt taxi rendelve, ami persze késett, így rögtön csúszással indultunk. Ja és eltörött az egyik bőröndünk húzókarja. Az új bőröndünkké ráadásul.

Aztán a reptéren jó hosszú sorral találtuk szemben magunkat, ami számításaink szerint olyan 40 perces sorbanállást jelentett volna minimum. De aztán szerencsére nyíltak új ablakok, és a hátrányos helyzetünket látva, (2 gyerek, kora hajnalban) átküldtek minket oda, ahol már sittysutty be is csekkoltunk. Gyors vámvizsgálat, visszaöltözés, aztán már majdnem lehetett is beszállni a gépbe, ami ezúttal majdnem teljesen teli volt, nem olyan magángép jellegű, mint amikor mentünk. (Ol.országban ma van nemzeti ünnep, és arra gondoltunk, lehet hogy sokan csináltak egy hosszúhétvégét itt nálunk)

A gépen most a fiúk is elég nyugisak voltak, bár fáradtak voltak nem aludtak.

Érdekes volt, hogy alul tök fekete esőfelhők voltak és alig lehetett lelátni, vagy egyáltalán nem, a felhők fölött meg olyan volt, mint a béke szigete, hófehér habos felhők, felkelő nap.

Budapest felé érve pedig egy igazi panoráma repülést kaptunk, Szinte a Duna egész hosszát láthattuk a hidakkal, a ligetet, a parlamentet, az Arénát, a lóversenypályát, a a budai hegyeket. Csak a borús esős idő miatt nem születtek túl jó képek.

Mire hazaértünk a fiúk túllendültek az átmeneti holtponton és őrült játékba kezdtek a régnemlátott játékokkal. Aztán szerencsére rá lehetett venni őket egy nagy családi alvásra.

Most pedig próbálunk visszarázódni. De egyelőre még grazie-ztam a boltban.

Bolognai körkép

Mivel Matyi rendszeres déli alvó, és legkésőbb fél 2-kor zsákként dől ki és alszik másfél-2 órát, így olyan hajdanvolt  egész napos kirándulásokat mint amilyeneket tettünk korábban most nem tudtunk szervezni, ezért hogy ne maradjunk kirándulás nélkül szerveztünk magunknak egy hétvégét Bolognában.

Milánóból Bolognába vonattal el lehet jutni akár 1 óra alatt is, (42 euróért), meg 3 óra alatt is, (13 euróért), de mi egy köztes verziót választottunk és 2óra 18 perc alatt értünk oda, amit Máté ügyesen végigaludt, Milán pedig barátkozott a mellettünk ülőkkel, és rájöttünk hogy Ő tud olaszul (is), mert ugyanolyan remekül elbeszélgetett az olasz nénivel, mint velem.

Bolognáról elsőre mindenkinek a bolognai spagetti ugrik be, ami eredetileg nem is spagettiből, hanem tagliattelle-ből készítenek, és helyi ételnek számít a tortellini is, nem mellesleg pedig Olaszországnak erről a sík vidékéről származik a parmezánsajt, és  a pármai sonka. A város kisboltjainak polcai roskadoznak a hatalmas parmezántömböktől, és helyben készített tésztafélék sokaságát lehet megvásárolni. Imádom ezeket az üzleteket, annyira hangulatosak, ínycsiklandóak.

A másik ami szerintem Bolognáról még beugrik, az az egyetem. A Bolognai egyetem a legrégibb Olaszországban, 1088-ban alapították, de Európában is az elsők között van. Akkoriban még csak jogi egyetemként működött, majd egyre bővült, és pl. itt tartották az első anatómiai órákat is. Az egyetem régi magjában üzemel ma a városi könyvtár, ahová sajnos csak olvasójeggyel lehet bemenni, de az épület egy része ingyenesen látogatható, és már az is igazi csemege, csodaszép falfestmények és freskók között lehet körbesétálni a kastély árkádjai között.

Bologna egyébként remek választás szinte bármelyik évszakban, mert a megőrzött középkori épületek oszlopcsarnokai megvédenek az időjárás viszontagságaitól. Így egy cseppet sem bánkódtunk, amikor hozva a formánkat a vasárnap délutáni sziesztánkból sűrű esőre ébredtünk. Az Árkádok alatt szépen el lehet sétálni egész nap, mert már maguk az árkádok is csodaszépek:)

A város központjához érve azért akár esik, akár fúj, érdemes kimerészkedni az árkádok védelméből, és körbejárni a két térből álló főteret. A Piazza del Nettuno közepén áll a hatalmas 16. századi Neptunusz-szökőkút, és a városháza, a Piazza Maggiore-t pedig egyértelműen a város védőszentjéről elnevezett, soha be nem fejezett San Petronio bazilika áll, melyet nagyobbra akartak építeni mint a Szent Péter bazilika, (1390-ben kezdték építeni) de a lecsippentett pénzek miatt nem tudták befejezni, és a homlokzat még ma sincs kész, és most is dolgoznak rajta, állítólag 2013-ra késze lesz.

A tér, méretéből adódóan igazi gyerekfuttató , van itt lufihajtogató bohóc, söprögetős autó, galambok és lépcsők, Matyi bármilyen fáradtnak mondta is magát, ezen a téren mindig szárnyra kapott és teljesen megkergült.

A város egyébként telistele van templomokkal, mindegyik hatalmas, kupolás, de olyan is van, ami olyan, mintha csak egy egyszerű kapun mennél be, csak aztán veszed észre, hogy egy hatalmas templomba érkeztél. Néhányba mi is benéztünk, de bevallom, nekem egyik templom olyan, mint a másik, még a híresnek mondottak között sem igen tudok különbséget tenni.

Amíg nem készültünk Bolognába, addig én nem tudtam, hogy Pisa mellett Bolognában is van ferde torony, nem is egy, rögtön kettő. (Due Torri). A középkorban a város vezető családjai emeltek ilyen tornyokat, akkoriban 180 is volt belőlük, mára azonban alig maradt meg belőlük néhány. A Due Torri a két legnevesebb család tornya, amit vetélkedésből kezdtek építeni. Az egyik torony sajnos gyenge alapokra épíült, így azt egy földomlás miatt vissza kellett bontani, így az most 48 méter magas, és 3 méter a dőlésszöge. Borzasztó ferde ám!!!! ( A Pisa-i torony 3.9 méterrel tér el a függőlegestől)

A nagyobbik torony stabilabb, bár ennek az állapota is romlóban van, ez 97 méter magas, dőlésszöge valahol 1 és 2 méter között van  valahol,  eltérő információkat találtam róla. Ez a torony látogatható, jobban mondva megmászható. Csupán 498 lépcsőfokot kell megmászni, és már fenn is vagyunk a torony tetején, ahonnan  fáradságunkért cserébe csodaszép kilátást kapunk Bologna piros háztetőire, templomtornyaira, kupoláira, és a távoli hegyekre. Tényleg fantasztikus! Bár ez a lépcsőzés már csaknem meghaladta az erőnlétemet, de megérte felhúzni magamat. Szerencsére út közben vannak pihenőplaccok beiktatva, ahol ki is lehet nézni, így bámészkodásnak álcázva lehet kicsit kifújni magunkat:)

Persze nem hagyhattuk ki hogy megkóstoljuk a város specialitását, és ettünk bolognait Bolognában:)

Bologna az a fajta város, ahol évtizedeket el tudnék tölteni ugyanazokon az utcákon sétálgatva, mert minden ház tartogat valami újat, mert minden sarkon van valami szép, valami érdekes, legyen az csak egy kapu kopogtatóval, vagy egy kocsibeálló, vagy egy lámpa, vagy egy falra festett régi címer. Emellett az egyetemnek köszönhetően fiatalosan nyüzsgő, de mégsem túlzsúfolt.  Nem lehet unatkozni. Mi legalábbis nagyon élveztük, nagyon tetszett, és sok más város mellé Bologna is   felkerült az ahová szívesen visszajönnék listámra.

Hármasban a városban

Már a múlt héten is tervben volt, hogy egy délután fogom a fiúkat és bemegyünk a városba, csak mi hárman. Ilyenkor nagy szerencse, hogy a fővárosban élünk odahaza, mert így egyáltalán nem új  és nem egy félelmetes dolog a nagy nyüzsgés, a sok ember, és nem riadunk vissza sem soksávos autókkal teli utaktól, sem a metróaluljáróktól, ami egy kisvárosi-falusi embernek igen riasztó lenne. Ráadásul nagyképűség nélkül mondhatom, hogy hála a többéves anyósülésen eltöltött másodpilótaságomnak nő létemre is jó térképolvasó vagyok:) Ezt csak abból gondolom, hogy nem kell feltétlenül irányba fordítanom a térképet ahhoz, hogy tudjam hol is vagyok, és hová is akarok menni, ráadásul még sosem tévedtem el annyira, hogy ne tudnék eljutni egy olyan helyre, ahonnét már tudom hogy merre kell mennem.

Ennek fényében (no meg hogy elhittem, hogy tudok olaszul;)) bátran vágtunk neki a városnak, hogy teljesítsük  küldetésünket, mégpedig hogy vonatjegyet vegyünk szombatra Bolognába, hogy ne kelljen hétvégén pont akkor sorbanállni, amikor már a legnagyobb a bugi a lábunkban. (Vagyis nekem, mert én az a fajta vagyok, aki inkább ül fél órát a vonaton indulásra várva, mintsem hogy szaladni kelljen, hogy elérjük.)

Alvás után indultunk, frissen, kipihenten. Matyiban volt némi fenntartás, százszor is megkérdezte, hogy Apa nem jön-e, de amikor kiléptünk az ajtón végre kiderült, hogy mi a gondja. Az, hogy ha Apa nem jön, akkor őrájuk ki fog vigyázni, amíg én felmegyek a toronyba:))) Miután megnyugtattam, hogy most nem fogok felmenni a toronyba, és nem hagyom őket egyedül egy percre sem, már minden simán ment.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy annak ellenére, hogy Matyi házon belül milyen szófogadatlan, dacos, hisztis, nyafogós, akaratos tud lenni, ilyenkor amikor megyünk valahová 3-an teljesen kezelhető. Nyilván érzi a helyzet súlyát, ezért jön szépen mellettem, csinálja amit mondok, és még ha fáradt is, akkor sem nyafog, legfeljebb közli, hogy nem bír már tovább jönni. Ilyenkor gyorsan találni kell valami figyelemelterelőt, pl. nézd csak milyen autója van annak a bácsinak (jó messzire tőlünk), gyere nézzük meg gyorsan mielőtt elmegy, vagy keresni egy jó kis kirakatot, ami előtt pihenésképpen kicsit el lehet időzni. Mint pl. ez itt, amelyikben Kisvakond autói álltak modernebb kiadásban:

Vagy beígérek neki egy fotót a kedvenc pöttyös villamosával:

Node... lényeg a lényeg, mentünk sokat villamossal, aztán mentünk metróval. Matyi ügyesen mozgólépcsőzik, segítség nélkül rááll, és lepattan róla, de sok helyen lift is van, így nem kellett Milánt babakocsistól emelgetnem szerencsére.

Mivel jártunk már a Főpályaudvar hatalmas épületében közösen még  korábban, így nem volt ismeretlen, tudtam merre kell menni, mit kell csinálni, hová kell állni, így gond nélkül sikerült megvenni a jegyeket, és még Matyi sem kóborolt el, amíg a pénztáros hölggyel tárgyaltam, bár a szemem sarkából láttam, hogy valami sámántáncot lejt el a hátam mögötti üres területen:)

Eztán már csak másfélszer kellett körbejárjunk az épületet, mire rátaláltam a helyes útra, és meg sem álltunk egy innen közeli parkig, ami Máténak liget.  Valamiért a park szót nem érti... lehet, hogy túl sok benne a mássalhangzó??? Az séta tele volt kalanddal Máténak, mert épp útfelújítás folyik, és hol egy úthengerbe botlottunk, hol egy hatalmas teherautóba, hol egy markolóba, hol ebbe, hol abba, Máté teljesen le volt nyűgözve.

(Egy helyen, gondolom valami nagykövetség előtt lehetett, de zászlót nem láttam kint,  katonai dzsipp mellett ácsorgó igazi fegyveres katonákat is láttunk, ami Mátét szerencsére nem hozta lázba, nem tudja még, mi az a puska, nekem viszont kicsit ijesztő volt, ahogy ott posztoltak, kezükben a puskával, amit gondolom bármikor elsüthetnek, ha erre okot látnak, legalábbis pont úgy tartotta a katona, hogy egy pillanat alatt a vállához tudja lendíteni.)

Itt is jártunk már korábban, akkor is kacsákat néztünk, meg halakat, most is:)

Most viszont felmentünk még egy kicsit a játszótérre is, ahol a fiúk kicsit vegyültek az olasz fiúkkal, de tényleg. Máté mondjuk furcsán néz, amikor olaszul magyaráznak neki, de látszólag ez egyik félt sem zavarja, és Máté csak úgy szívja magába a tudást, és a rosszaságot, például tőlük tanulta, hogy ordít az úton mint egy bolond, (de tényleg), cserébe viszont megtanult olyan tűzoltós csövön lecsúszni. Ez itt nagy divat, minden játszótéren van ilyen.

Milán pedig profin lépcsőzik fel a csúszdára, majd profin le is csúszik onnan teljesen egyedül, ülve, hason, arccal előre, mindegy neki, csak csússzon. Nemhiába, ő meg Mátétól lesi el a trükköket:)

Majd jó sokat gyalogoltunk a villamosig, mert nem volt  kedvem megint átszállni metróról villamosra, és így alaposan elfáradva értünk haza 4 és fél órával az elindulásunk után. De csak én voltam fáradt, mert a fiúk juszt se akartak korán aludni. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat:)

Holnap pedig, hogy Matyi szavaival éljek: - Már csak egyet megy Apa dolgozni, és megyünk Bolognába, mindenki, Apa is.

Már nagyon várjuk, és nagyon izgatottak is vagyunk, én legalábbis, mert amit olvastam, és láttam interneten az nekem nagyon-nagyon bejövős.

Milánó felülről

Milánó alapvetően nem egy szép város. A belváros persze turistacsalogató a maga látványosságaival, sétálóutcáival, és persze a divatnegyeddel. Engem is vonz és elvarázsol minden egyes alkalommal, amikor itt járunk. Bár hatalmas a tömeg, valahogy mégsem zavar annyira, mint ahogy gondolnám, hogy zavarni fog.

A várost egyértelműen a Dóm uralja. (Írtam már egyszer róla itt)  A hatalmas tér közepén elhelyezkedő monumentális építmény minden tekintetben csodálatos, egyszerűen vonzza a szemet, és minél többször látom, minél többször állok a lábainál felfelé bambulva, annál több apró kis részletet veszek észre rajta. emberfeletti lehetett az a munka, ahogy a sok miniatűr, de tökéletes faragványt elkészítették.

Ez az ország második legnagyobb székesegyháza, a római Szent Péter bazilika után, de az egyetlen jelentős gótikus stílusú. Méretét tekintve 11700 m2 területű, 158 m hosszú, és 66 ill. 92 m széles, a kupolatornya 108 m magas, és összesen 40ezer ember fér el benne kényelmesen.  (az adatokat innen vettem.)

Mikor másfél évvel ezelőtt itt jártunk, és olvasgattam neten, könyvben mindenfélét, mindenhol azt írták, hogy a tetőteraszra mindenképpen fel kell menni, mert hogy onnan aztán fenséges a panoráma, és egy páratlan élményben lesz részünk. Nem igazán tudtam, mit lehetne onnan fentről látni, amit innen lentről nem, illetve, hogy milyen pluszt tud adni még ahhoz a csodához, amit már eleve lentről is megtapasztalhatunk, ha csak a dómra nézünk. Így nem mentem fel.

Aztán mikor szóba került, hogy most megint jövünk, akkor mégiscsak elkezdte birizgálni a fantáziámat, hogy mi is lehet odafent, amiért ennyire megéri felmenni. Így hát vasárnap délelőtt, mivel akkor volt szép napos idő, fogtam magam, és szépen felgyalogoltam a toronylépcsőkön. Persze előtte szépen sorbaálltam és kifizettem az 5 eurós beléptidíjat. (lift is van, az 8 euróért hoz-visz, de szerintem a lépcső teljesen jól megjárható, nem túl sok, nem túl fárasztó, én lazán felmentem lihegés nélkül, pedig igazán nem vagyok jó kondiban).

A Dóm tetejére érve nem csak egy szimpla toronykörbejárásban lehet részünk, (abban pont nem is), hanem végig lehet sétálni a dóm egész hosszán, majd egy kicsit feljebb a dóm tetején lévő hatalmas teraszon meg lehet pihenni, gyönyörködni lehet a városban felülről, testközelből meg lehet csodálni a dóm kisebb-nagyobb szobrocskáit, tornyait, rózsaablakait. Az emberek, mint pl. egy parkban szépen kifeküdtek odafent a napra, volt aki uzsonnázott, voltak akik beszélgettek, még papok is voltak odafent. Olyan piknikhangulat volt mintha nem is egy templom tetején lennénk.

És meg kell mondjam, tényleg páratlan élmény ott fenn lenni. Olyan furcsa , olyan mintha kiváltságos érzés lett úrrá rajtam, hogy ott lehetek azok között a tornyok között amik lentről olyan elérhetetlenül távol vannak, és itt akár meg is érinthetem őket ha akarom. Bár szép idő volt, az Alpokig mégsem láttam el, (állítólag tiszta időben egészen addig el lehet látni), de a város jól látszott, a templomtornyaival, a háztetőivel, a kastéllyal.

Jó volt odafenn, egyáltalán nem bántam meg, hogy felmentem, mert tényleg megéri.

(Már csak azért is megérte, mert teljesen egyedül mentem fel, és fél óráig senkihez az égvilágon nem kellett szólnom, nem kellett senkit figyelmeztetni, hogy vigyázzon magára, hogy hová ne menjen, mit ne csináljon, senki nem kérdezett tőlem semmit, és én sem mondtam semmit. még csak egy képet sem csináltattam magamról, mert egyszerűen nem volt kedvem megszólalni. Ez a fél óra minden egyéb élmény mellett nálam a csendé volt. Nagyon jó volt. )

Játszótereztünk

Jónéhány napig nem volt netünk, mert állítólag a szolgáltatónál van valami gond, amit nem tudnak helyrehozni. Most sem biztos, hogy sokáig lesz, de azért csak belevágok egy bejegyzésbe, lesz ami lesz....

A múlt héten és a hétvégén is szép napocskás időt kaptunk fentről, így amennyit csak lehetett a inkább a szabadban voltunk a fiúkkal, mintsem a parányi kis szobánkban, amit apró darabjai tudnak szétszedni ketten együtt, pillanatok alatt. Mivel ugyanott lakunk, ahol korábban laktunk, így a már ismerős terepen nem kell keresgélni, hogy mit hol találunk, hanem csak megyünk célirányosan vásárolni, játszóterezni, sétálni, és én is sokkal bátrabb vagyok, mint másfél évvel ezelőtt, igaz, azóta született még egy gyerekem, így már egyébként sem lenne időm azon mélázgatni, hogy mit  hogyan, hogy tudnak ott angolul, ahová megyünk, vagy tudok-e én olaszul. És mivel másfél év alatt sikerült kb. megötszöröznöm az olasztudásomat, ami azt jelenti, hogy az akkori 5 szó helyett most lehet, hogy tudok még 25-öt is ;) így már elhiszem, hogy tudok olaszul, és merek zsömlét kérni Matyinak a pékségben, olaszul:))))

Voltunk két játszótéren is a fiúkkal, és nagyon élvezték. Hogyne élvezték volna, hiszen odahaza ősz óta le vannak tiltva a játszótérről:) Az egyik játszótéren fa lovak meg tehenek voltak, amiket meg lehetett lovagolni, és mivel ketten ültek egy lóra, így sikerült végre egész használható közös képeket csinálnom róluk.

A másik játszótér már modernebb volt, hagyományos házak közötti uniós játszótér. Először itt is csak mi voltunk, később viszont , 4 után, mint otthon, itt is rászabadultak a helyiek a nem túl méretes játszótérre, és tömegnyomor lett, de ez a fiúkat egyáltalán nem zavarta, sőt... szuperül belevegyültek a forgatagba, és együtt játszottak a mindenféle színű olasz kisfiúkkal. Milán is nagyon élvezte, hogy relatív önjáró, így maga dönthette el, hogy forogni szeretne-e, vagy csúszdázni, és ment is mindenhová, leginkább egyre feljebb, a nagy csúszda tetejéről úgy kellett levadásznom.

Máté egyébként nagyon aranyos, mert most hogy már 3 éves már érti, hogy mi történik körülötte. Mindig azt mondogatja, hogy "akkor vagyunk külföldön, amikor nem értjük, hogy mit beszélnek hozzánk a nénik".  A kedvencem:

- Anya, miért mondja nekem a néni, hogy bambino?

Egyszer mentünk át a zebrán, Matyi meg tartotta ki a kezét, mintha stop-ot intene az autósoknak. Kérdezem tőle, hogy mit csinál, mire ő: - Csáót intettem a bácsinak.

Kár, hogy nem értek én is egy kicsit többet olaszul, mert akkor Matyi sitty-sutty megtanulna bármit.

Hétvégén pedig belvárosoztunk, de erről majd legközelebb:)

Törvényszerűségek

Avagy hogyan utazunk mi 2 gyerekkel?

- Ha este akarunk csomagolni, miután a fiúk elalszanak, hogy ami egyszer már bőröndbe került ne kerüljön ki onnan 2 mp-en belül, illetve semmi számukra nagyon fontos, de számunkra érdektelen dolog ne kerüljön cserébe bele, akkor BIZTOS, hogy a szokásos 8  helyett 9-fél 10 is van már mire elalszanak.Következésképp, amennyivel később fekszünk le, annyival korábban kell kelnünk, hogy reggel még elvégezzük az utolsó simításokat.

- Biztos, hogy éjjel sincs nyugodt alvás, konkrétan Máté kb. 2-kor már fel akart kelni, és kávét akart főzni. Majd Milán nyüszögött és közénk kérte magát.

- Az egyébként menetrendszerűen 6-kor ébredő gyerekeket úgy kell felébreszteni, és rohamtempóban a felöltöztetni mindkettőt, miközben persze Máté az egyébként mindig nyafogósan elfogyasztott reggelijét követeli, mert hát indulás előtt enni kell, de közben a taxis már a ház előtt ácsorog.

- A reptéren lenne ugyan egy órájuk aludni, de nem teszik, inkább csipegetnek, bepótolják az elmaradt reggelit, nézelődnek, majd miután Milán szépen végigtörölte a várót a nadrágjával 10 perccel a becsekkolás előtt persze elalszik, hogy amikor ki kell venni a babakocsiból akkor felébredjen, és ne tudjon visszaaludni.

- Mire feljutunk a repülőre mindenki megint farkaséhes. Persze ilyenkor kiszúrják a szemünket valami csokissütivel, ami a fél fogunkra sem elég, nemhogy a Milánkáéra:)

- Biztos, hogy a repülőn kapott ajándékok közül az kell Máténak amit Milán kapott, és fordítva, tökmindegy, hogy korukat is figyelembe vették az osztásnál, és ezen persze összevesznek.

- Hipertutibiztos, hogy a pelusos gyereked a repülőn fogja telerakni a pelusát a büdösebbik fajtával, és mivel Őkelme peckesen vonul a sorok között és alatt, így muszáj vagy kicserélni a 20X30 cm-es repülős wc-n, de még ez a zsebkendőnyi terület is elég neki arra, hogy kétszer körbeforduljon a tengelye körül a félig megtisztított farával, és miközben én próbálom egyik kézzel  kétvállra fektetni, a másikkal gyorsan alátolni a tiszta pelenkát, addig a két  térdemmel próbálom magam a wc-széléhez tapadva egyensúlyban tartani, mert a repülőgép pont most kanyarodik.

Egyébként leszámítva azt az időt, amit felszállásnál bekötve kellett tölteni és Milán ezt nem akarta, minden simán ment. Igaz, Milánnak ciki volt velünk utazni, és 2 sorral előrébb költözött a nyulával:) Leszálláskor pedig újságot olvastak Apával, így akkor már nem volt gáz.

Milán az  első pocakon kívüli repülőútján:

Matyika a Milán ajándék csörgőskönyvével:

Az Alpok felülről:

- Földet érve, csomagokra várva, annak ellenére, hogy Milán mindannyiunk repülős sütijét megdézsmálta újra éhes, úgyhogy azonnyomban ebédet kell neki adni!

- Tele hassal a taxihoz vezető 5 perces sétaút alatt természetesen bealszik a babakocsiban, ám ezúttal nem ébred fel, amikor kiveszem belőle, és végigalussza a kocsiutat.

- Miután elfoglaltuk a szobánkat, és a fiúk is kezdték kényelmesen belakni, értsd szétpakoltak mindent amit csak értek, kiderül, hogy ez a szoba mégsem lesz jó nekünk, mert itt nincs mosógép, áthurcolkodunk a szomszédba.

- Hogy alátámasszuk a mosógépre való igényünk létszükségességét Milán bokától nyakig összekakilja magát.

- Délutánra nagybevásárlást tervezünk, de Matyi maratonialszik, alig tudjuk felébreszteni fél 5-kor. Mire elindulunk addigra persze Milán elfárad és a vásárlás felét végignyűglődi.

Végül persze minden jó, ha jó a vége, vásárlás elintézve, internetünk is lett, és mosógépünk is lesz. Nincs más hátra, mint várjuk a hétvégét, hogy végre-végre nagyot sétáljunk  a belvárosban. (Bár lehet, hogy csalni fogok, és én már holnap bemegyek a fiúkkal:))